2009. augusztus 23.

Egy perc szabadság

Egy teljes hétre kivetkőztem a hétköznapok rengetegéből egy tisztább harmonikusabb világba. Kiléptem önmagamból, a szokásaimból és az életemből. Jó volt felismerni, hogy mennyire be lehet fásulni valami hétköznapi rutinba, mennyire elvesztheti az élet az értemét minden ok nélkül. Elfelejtünk élni miközben élünk, minden csak reflexszerű, lélegzünk, hogy éljünk s élünk mert lélegzünk.

Egy másik világban jártam a föld szikár volt száraz fű csomók fedték csupasz testét, s hatalmas vörös fenyők emelkedtek ki belőle s nyújtóztak az ég felé mintha mindegyikük egy részt szeretne az univerzumból, egy csillagot az égről. Éles szél süvített s fújta a rendíthetetlen fákat s azok halk susogással válaszoltak kihívására s mintha hallani lehetett a kis tobozok koccanásait fentről a magasból mikkel a szél csintalanul játszadozott. Halk csilingelés törte meg a szél játékát s egy kis éj fekete bogár tovább poroszkált a poros sziklás úton, talán hazafelé. A felhők mik fátyolszerűen takarták a napot szerteoszlottak s felbukkant a nap káprázatos színekben játszva az őszies legelőn s a rendíthetetlen fenyők aprócska kis tű levelein. A kis csilingelő hang egyre közeledett az erdő felől, de mér társult hozzá némi recsegés ropogás is, s egy árny bukkant elő a vad rengeteg szélénél. Lassan lépkedett a legelő fele miközben minden lépését megfontolta fülelve a veszély után, éj fekete volt egy éj fekete csődör, üstöke mindkét szemét elfedte s dús sörénye a térdét súrolta ahogyan közeledett a kis tisztás fele. Nem volt egyedül egy kisebb ménes is követte őt gyönyörű kancák és eleven kiscsikók mik anyjuk közeléből ismerkedtek a nagyvilággal. Kiértek a kis tisztásra s legelésztek keresték a még zöldellő füvet a még meg nem száradt falatot mit még nem legeltek le a tehenek vagy az erdei állatok. Volt ott a sok kis csikó közt egy vas deres úgy 1-2 éves lehetett, ő volt a csengős csikó, aprócska kis réz csengettyű lógott a nyakából, s mintha kedvét lelte volna benne folyton a fejét rázta, hogy az csilingeljen s hangja a széllel szálljon. Nem volt éppen a csődör kedvence folyton űzte s kergette de a kis csengős csikó mégis mindig visszament a hófehér anyja s legújabb kis fekete testvéréhez. Hirtelen újabb hang foszlányokat hozott a szél az erdő felől kolompok halk dongását, valahonnan messziről. Esteledett a hatalmas fenyők felszúrták a napot, s elrejtve minden elől magukba folytatták az árnyékok megnyúltak s a kis tisztást bekebelezték lassú mozdulatokkal, a szél ellágyult s már csak épp annyi ereje maradt, hogy néha meglibbentet egy két égnek meredő fűszálat. Lassan s óvatosan besötétedett s a kolompok egyre közelebbről halladszodtak a fák közül mígnem előtűnt az első jövevény, egy sárga fehér foltos tehén nyakában hatalmas kolomppal, s őt követte még jó pár tucat, bevegyültek a lovak közé, lassan lépkedve még legelésztek s egy kis ösvényen elindultak fölfelé a hegyen az esztena fele. A kis ménes is bevegyült a menetbe s elszálingóztak a tehén csordával miközben a nap végső nyugovóra tért a horizont peremén túl. A száraz fű csomókra kicsapódott az esti pára s apró gyöngyökben ragadt meg a szöszös fűszálakon, úgy mint ezernyi apró gyémánt, újhold volt, de az égen már ezernyi csillag ragyogott, s a tejúton már sétálni is lehetett anélkül hogy képzeletünk megbotlana egy nagyobb csillagban. Szélcsend volt s a fűszálon megcsillant milliónyi csillag fénye egyetlen harmatcseppen.

Egy tiszta világ, egyetlen tiszta percben,
Mindentől távol kint a rengetegben.

2009. augusztus 9.

Nem akarok beszélni!

Nem akarok többet beszélni! Nem tesz jót sem nekem sem a környezetemnek! Van ami elmegy örökre s csak néhány fénykép őrzi meg voltát s van ami jön s a története csak most kezdődik el. Nem akarok semminek a részese lenni nem akarok hallani s látni sem. De végképp nem akarok beszélni!
...nem...