Így...

Mit ér egy hang a sötétben, mit ér, ha egy szív felsír az éjben?  Könnyű dallamon ringat a szél, ezernyi csillag téged remél. Vágyik az éjjel egy másik napra, vágyik, hogy elmúljon fénybe veszve ott pusztuljon.

Ezernyi csillag siratja gyászát, ők dúdolják a szelek dallamát. Emberi fülnek mi hallhatatlan, de szívedbe mar és gyászba dönt.

Ki mondaná magáról, hogy balga? Ki meri itt osztani az észt?

Nem látjátok hány csillag esdekel az égen? Nem érzitek az elmúlás szelét? Nem hiszitek, hogy lehet rosszabb a holnap? Nem tudjátok, hogy mi ez az egész!

Ember! Te balga… gyászol az ég… jössz és elveszel s még többet remélsz!

Sír az ég is ezernyi könnyel, sír az s könnyei felemésztik a földet! Gyászba borult éj fekete ég… Jössz elveszed mind, ami atiéd.

 

Álmodom?

Valami...

Derengés

Fáradt voltam... és csak szeretni akartalak... szeretni és csak veled lenni. Hosszasan bámulni téged miközben alszol, nem kértem sokat csak csendben akartam pihenni a válladon miközben te alszol... Hosszú napom volt és egész nap rád gondoltam... pedig nem tudom mik jártak a fejemben... csak az érzésre emlékszem ami megragad a bordáim közé nyúl és onnantól fogva emel a magasba... felüvöltöttem a fájdalomtól mielőtt rájöttem volna, hogy ez nem is fáj hanem jól esik... furcsa mazochista érzés volt. Fáradt voltam az ágyamon feküdtem de nem bírtam aludni csak bámultam a plafont és a szemedre gondoltam. Egyszer láttam a szemedben, hogy talán szeretsz... s ezt a nézést folyton felidézem magamban hátha eltudom hitetni magammal, hogy így is van.

A tegnap félhold volt és fagy. Vacogtam miközben mellettem álltál és mélyeket szippantottál a cigiből... egész testemben remegtem s tekintetem nem tudott választani a hold és a szemeid közt... de megtette a szemedet fürkészte a hold fényében, hol a zöld szemed a hold ezüstjében fürdött mikor mereven bámultátok egymást. Csodáltalak. Nem tudtam megtörni a varázst, nem is akartam miközben ezernyi csillag borított ránk jéghideg takarót az éj leple alatt. Szólni akartam milliónyi kérdésem cikázott végig a fejemben, le és fel, össze s vissza de a nyelvem megmakacsolta magát és csak tátogtam ott s csend volt a semmi közepén.

Hajnali remény

Álmos a világ, csak egy szót vár már, csak egy szót s érintést. Egy csókot s jó éjt...

Tekintet...

Álom az álomról.

Szeretlek az legelső perctől amikor megláttalak mert, ott akkor először amikor a szemedbe néztem a nagy tölgy alatt, megmozdult bennem valami, félszeg mosolyodtól kábának éreztem magam és nem tudtam hogyan reagálni amikor rám néztél. Amikor hosszan tekintetünk egymásba fonódott és amikor elvesztettem az idő feletti uralmamat már lassacskán éreztem, hogy minden pillantással közelebb kerülök a véghez, ahhoz a véghez mikor kénytelen leszek feladni valamit ami azelőtt fontos volt nekem! Próbáltam nem figyelni rád, és igazán próbálkoztam, hogy felszínes érdektelenségem valósnak látsszon de oly nehéz volt fenntartani, mindig mikor kínosan kerültem a tekinteted valahogyan ráéreztél és feldobtál egy témát amikor is rád kellet, hogy nézzek és uralkodnom kellet magamon és a gondolataim sűrűjén amik szúrósan cikáztak fejemben valahányszor a közelemben voltál.Nem tudtam rólad semmit, de úgy éreztem, hogy tudok mindent mit tudnom kell, ismertelek bár ezelőtt még sosem láttalak!

Egyszer láttalak, hátul voltam a kis réten és felnéztem a szomszédos dombra az ormóján lovagoltál végig miközben a lenyugvó nap utolsó fényei világítottak meg hátulról, olyan voltál mit egy mese, mintha onnan szálltál volna ki és ügettél volna végig a bércen, hogy eljuss egy olyan helyre amit csak te találhatsz meg. Még nem ismertelek, jóformán semmit nem tudtam rólad és ez sokáig nem is változott. Most sem ismerlek, látni sem látlak soha... ha csak le nem hunyom két szemem pilláit. Álmaimban ismertelek meg, hol az örökös nyár honol és a kék ég sosem felhős, s az éjszaka végtelen csillag fényében úszik a táj. Ott láttalak meg először egy hatalmas tölgy alatt ültél és a kantárszárral játszottál míg a messziséget bámultad. Ott találkoztunk először, s ott találkozunk minden éjjel mikor visszatérek hozzád.

Egy álom mi oly valós, hogy néha fáj az ébredés, egy álom miért feladnám az életet ha tudnám, hogy oda visszatérhetek, s maradhatok örökre.

Méz és tükőr

Egy álomban akartam lenni, s meg is tettem mindent ahhoz, hogy ez megvalósuljon, csukott szemmel jártam a világban s még pislogni sem próbáltam.
Megpróbáltam nem figyelni a hangokra s az illatokra amik körülöleltek. Néha fel sem fogom mennyi idő telik el két pillantás között, s hány lépést teszek hátra miközben előre haladnék.
Álmodom, csak magamba roskadóm s merengek. Távoli tájakon barangolok s meg nem mondanám merre járok, vagy szállok szelek szárnyán föl meg le s végigsuhanok a vizek tükrén miközben finom fodrokat csókolok reá.
Tudod csak elszabadulni akartam, felszabadulni és kiszabadulni a világ lebilincselő fogságából, mi bűbájt bocsájtott naiv lényemre s rabul ejtette testemet mi lelkem börtöne, így itt vagyok önmagam rabja, saját börtönöm fogja. Így látatlaúl is láncon tart s szellememet sanyargatja.
Szárnyaltam s hallgattam a szellő lágy csilingelését fülemben, de vágytam egy hangra ami visszaránt a valóságba, a túlglobalizált, túltelített, technikai világba ami helyreállít, visszaállít egy robot életbe, vissza a mindennapok egyen világába.
De ott fent nem voltak hangok!...
Távolból hallottam zsivajgást, de oly messze volt, hogy nem is értettem lényegét. Repültem lágy, habos felhők közt, suhantam s néha, néha egy-kettőben megfogóztam, ha szomjúság gyötört, hogy azt kiszorítsam, s nedűjével szomjamat oltsam.
Játsztam a széllel néha hajamba kapott, s én pille könnyen elillantam s mögé kerültem hirtelen s ő felkavarodva felhőket sodort magával míg engem kergetett a tiszta édeni fényben.
Illatos volt a levegő, mint szorgos méhek által begyűjtött mezei nektár. Az illat varázs csak úgy terjengett mindenfele néha vegyült egy-egy felhővel s mintha halvány színére cukor mázat kapott volna, a szikrázó fényben illatos ambrózia felhők úszkálnak a tükör tengeren, egy édeni pillantás pillanata. Mint a vattacukór apró szálai gombolyagjában mézédes felhőjében elveszni, mint egy álom.
Felfoghatatlan, lebírhatatlan, de megélhető, átélhető és megtapasztalható egy pillantás az istenek birodalmába.
Vágytam rá, vágytam erre a világra mindennél jobban, s meg is élhettem, valahányszor becsukom szemem s összezártam pillámat, újra ott voltam... a tükörtenger felett a vatta cukor felhők közt... a semmi és minden világában, az istenek földjén, hol semmi sem valós de minden valóságos.

A vándorló palota, Howl's moving castle

Egy film arról, hogy az élet lehet varázslatos, de attól még kegyetlen s igazságtalan. Egy igaz lányról szól akit mindenki szeret de ő elzárkózik a nagyvilágtól csak másokért él. A tiszta lelke minden gonoszságot vonz s mindenki ellene van, de ő fölülemelkedik mindenen bármi is történjen s önzetlen szeret teljes s nyitót tud maradni mindenkivel, legyen az a barátja vagy ellensége. Ez a film az önzetlen szeretetről szól s az önfeláldozósról! Ajánlom mindenkinek :p

Egy perc szabadság

Egy teljes hétre kivetkőztem a hétköznapok rengetegéből egy tisztább harmonikusabb világba. Kiléptem önmagamból, a szokásaimból és az életemből. Jó volt felismerni, hogy mennyire be lehet fásulni valami hétköznapi rutinba, mennyire elvesztheti az élet az értemét minden ok nélkül. Elfelejtünk élni miközben élünk, minden csak reflexszerű, lélegzünk, hogy éljünk s élünk mert lélegzünk.

Egy másik világban jártam a föld szikár volt száraz fű csomók fedték csupasz testét, s hatalmas vörös fenyők emelkedtek ki belőle s nyújtóztak az ég felé mintha mindegyikük egy részt szeretne az univerzumból, egy csillagot az égről. Éles szél süvített s fújta a rendíthetetlen fákat s azok halk susogással válaszoltak kihívására s mintha hallani lehetett a kis tobozok koccanásait fentről a magasból mikkel a szél csintalanul játszadozott. Halk csilingelés törte meg a szél játékát s egy kis éj fekete bogár tovább poroszkált a poros sziklás úton, talán hazafelé. A felhők mik fátyolszerűen takarták a napot szerteoszlottak s felbukkant a nap káprázatos színekben játszva az őszies legelőn s a rendíthetetlen fenyők aprócska kis tű levelein. A kis csilingelő hang egyre közeledett az erdő felől, de mér társult hozzá némi recsegés ropogás is, s egy árny bukkant elő a vad rengeteg szélénél. Lassan lépkedett a legelő fele miközben minden lépését megfontolta fülelve a veszély után, éj fekete volt egy éj fekete csődör, üstöke mindkét szemét elfedte s dús sörénye a térdét súrolta ahogyan közeledett a kis tisztás fele. Nem volt egyedül egy kisebb ménes is követte őt gyönyörű kancák és eleven kiscsikók mik anyjuk közeléből ismerkedtek a nagyvilággal. Kiértek a kis tisztásra s legelésztek keresték a még zöldellő füvet a még meg nem száradt falatot mit még nem legeltek le a tehenek vagy az erdei állatok. Volt ott a sok kis csikó közt egy vas deres úgy 1-2 éves lehetett, ő volt a csengős csikó, aprócska kis réz csengettyű lógott a nyakából, s mintha kedvét lelte volna benne folyton a fejét rázta, hogy az csilingeljen s hangja a széllel szálljon. Nem volt éppen a csődör kedvence folyton űzte s kergette de a kis csengős csikó mégis mindig visszament a hófehér anyja s legújabb kis fekete testvéréhez. Hirtelen újabb hang foszlányokat hozott a szél az erdő felől kolompok halk dongását, valahonnan messziről. Esteledett a hatalmas fenyők felszúrták a napot, s elrejtve minden elől magukba folytatták az árnyékok megnyúltak s a kis tisztást bekebelezték lassú mozdulatokkal, a szél ellágyult s már csak épp annyi ereje maradt, hogy néha meglibbentet egy két égnek meredő fűszálat. Lassan s óvatosan besötétedett s a kolompok egyre közelebbről halladszodtak a fák közül mígnem előtűnt az első jövevény, egy sárga fehér foltos tehén nyakában hatalmas kolomppal, s őt követte még jó pár tucat, bevegyültek a lovak közé, lassan lépkedve még legelésztek s egy kis ösvényen elindultak fölfelé a hegyen az esztena fele. A kis ménes is bevegyült a menetbe s elszálingóztak a tehén csordával miközben a nap végső nyugovóra tért a horizont peremén túl. A száraz fű csomókra kicsapódott az esti pára s apró gyöngyökben ragadt meg a szöszös fűszálakon, úgy mint ezernyi apró gyémánt, újhold volt, de az égen már ezernyi csillag ragyogott, s a tejúton már sétálni is lehetett anélkül hogy képzeletünk megbotlana egy nagyobb csillagban. Szélcsend volt s a fűszálon megcsillant milliónyi csillag fénye egyetlen harmatcseppen.

Egy tiszta világ, egyetlen tiszta percben,

Mindentől távol kint a rengetegben.

Álom a ködben

Ismét álmodtam, annyira furcsa volt elvont mintha nem is erről a világról való volna. Valamikor a jövőben voltam s egy új technológiát hoztam létre, valamilyen álom modulátort, kis szerkezet amiből sok kis bibi áll kifele, jól kaszáltam vele és gazdag voltam. Evvel a készülékkel saját magad irányíthattad az álmaidat s ha valami nem tetszett akkor átírhattad vagy cserélhettél. Kipróbáltam a gépem és benne ragadtam.

Egy hegyen voltam sötét volt, este sűrű volt az erdő körülöttem de egy út vezetett ki belőle egy tisztás fele, le a hegyen. Volt egy biciklim is ott kaptam nekitámasztva egy fának, felültem rá s legurultam a hegyről, egy faluba értem kihaltnak tűnt, de lehet hogy csak mindenki aludt. Utcai fények világították be a kis sikátort amin végigmentem, halvány kékes fényük volt, fáradt voltam leszálltam a bicikliről és csak toltam magam mellet, kicsit megszegültem s összerogytam a földre. Nem tudtam mi történik csak annyit láttam, hogy egy fekete palástos alak közeledik felém hatalmas kaszával a kezében, nem féltem tőle, éreztem mintha nem értem jönne, hogy elvigyen csak mondani akart valamit, nagyon szédültem s nehezen tudtam nyitva tartani a szemem, az alak hozzám lépett kaszáját tartva egyik kezében, s a másik kezével levette fejéről a csukáját... Kinga volt egyik volt barát nőm, akkor igazán megrémültem s talán el is ájultam.

Váltottam álmot s hirtelen az elmém egy köztes helyre röpített hol majd semmi nem volt csak sötét, köd és egy halvány lilás fény sáv, amiben úsztam, de ha kitértem belőle hideg volt s félelmetes. A fény csík vezetett előre olyan gyerekes volt szív alakú szappanbuborékok úsztak felém a ködben ami egyre ritkult és sötétedett egy állati alak jelent meg a horizonton s egyre közeledett felém mígnem minden letisztult egy udvaron voltam este, ültem a fűben s egy fura majom szerzemény szaladt felém nagyobb sebességgel, nem tudtam mire vélni közeledését. Fura volt nyaka csóré, bundája hosszú göndöres s barnás narancs. Az újonnan jött szerzemény mintha támadni akart volna kezeit felemelte és vicsorgót rám, én felálltam és hangosan rászóltam nem hátrált talán meg mérgesebb lett, rám akart támadni, de felé indultam és meghátrált. Ismét váltottam.

Most a lila füstből egyenesen egy tenger közepébe csöppentem, mellettem egy elsüllyedni készülő hatalmas repülőgép. Az ég csillagos volt de már lehetett látni a felkelő nap első sugarait valahol az óceán közepében. Nem értettem a repülőt mit keres itt, aztán nagy meglepetésemre kinyílik egy csapóajtó és kiugrik egy negyven év körüli ember belőle odaúszik hozzám és megkérdezi mit keresek itt csak nem turista vagyok...? röviden elmeséltem a történetem az megkönnyebbült s a géphez úszott közben mesélte, hogy a gép pár éve lezuhant azóta vízi járműnek használják s turistákat szállítanak vele a partra. De a gép léket kapott most a viharban és elkezdett süllyedni. megkaptuk a lyukat, kisebb sérülés volt az oldalán de lehetett látni , hogyan süllyed szép lassan , kezével visszahajtotta a felgyűrődött pléh darabot s tenyerével tartotta míg szigetelték belülről... aztán sietősen visszaszállt a gépbe elköszönt és indultak is... még hallottam mint a turisták a gépben követelik, hogy szálljanak föl inkább mert jön a vihar, a gép elindult s harmadik próbálkozásra kiemelkedett a vízből, egy kábelt húzott maga után, belegabalyodtam s kitéptem a gép végéből. Akkor vettem észre, hogy kicsit távolabb a vízen úszik egy nő és tartja a kábel másik végét, átkiáltottam neki, hogy mire van a kábel. Válasza meglepő volt miszerint a repülőgép azon keresztül kapja az áramot, ami csatlakoztatva van a lila ködhöz. Az volt az áram forrás, egyre bizarrabb lett a történet így hát úgy döntöttem, hogy kiúszom a partra, elbúcsúztam a nőtől és kifele vettem az irányt nagyok voltak a hullámok, de reggelre kiértem a partra... szűk homokos part volt, kis nádas a szelében egy kis tóval kagylók szerteszét, s megláttam a repülőt, akkor szálltak ki a turisták belőle. A kis a bolt is kinyitott a parton volt ott minden kacat kínai áru. A turisták mindent felvásároltak. Hirtelen kiszáradt a tó a tenger mellet s a turisták is eltűntek, nagyon rossz érzésem volt amikor ránéztem a partra minden annyira szemetes volt és kopár egy fűszál sem volt sehol minden eltűnt mi addig szép volt. Vissza akartam csinálni mindent, rajzolni akartam volna vizet a tóba s nádat köré, kagylót a homokba s arany színű homokot, rendet s szűzies világot mit nem érintett még civilizáció.

A köd elborított mindent s eltűntem.