Egy álomban akartam lenni, s meg is tettem mindent ahhoz, hogy ez megvalósuljon, csukott szemmel jártam a világban s még pislogni sem próbáltam.Megpróbáltam nem figyelni a hangokra s az illatokra amik körülöleltek. Néha fel sem fogom mennyi idő telik el két pillantás között, s hány lépést teszek hátra miközben előre haladnék.
Álmodom, csak magamba roskadóm s merengek. Távoli tájakon barangolok s meg nem mondanám merre járok, vagy szállok szelek szárnyán föl meg le s végigsuhanok a vizek tükrén miközben finom fodrokat csókolok reá.
Tudod csak elszabadulni akartam, felszabadulni és kiszabadulni a világ lebilincselő fogságából, mi bűbájt bocsájtott naiv lényemre s rabul ejtette testemet mi lelkem börtöne, így itt vagyok önmagam rabja, saját börtönöm fogja. Így látatlaúl is láncon tart s szellememet sanyargatja.
Szárnyaltam s hallgattam a szellő lágy csilingelését fülemben, de vágytam egy hangra ami visszaránt a valóságba, a túlglobalizált, túltelített, technikai világba ami helyreállít, visszaállít egy robot életbe, vissza a mindennapok egyen világába.
De ott fent nem voltak hangok!...
Távolból hallottam zsivajgást, de oly messze volt, hogy nem is értettem lényegét. Repültem lágy, habos felhők közt, suhantam s néha, néha egy-kettőben megfogóztam, ha szomjúság gyötört, hogy azt kiszorítsam, s nedűjével szomjamat oltsam.
Játsztam a széllel néha hajamba kapott, s én pille könnyen elillantam s mögé kerültem hirtelen s ő felkavarodva felhőket sodort magával míg engem kergetett a tiszta édeni fényben.
Illatos volt a levegő, mint szorgos méhek által begyűjtött mezei nektár. Az illat varázs csak úgy terjengett mindenfele néha vegyült egy-egy felhővel s mintha halvány színére cukor mázat kapott volna, a szikrázó fényben illatos ambrózia felhők úszkálnak a tükör tengeren, egy édeni pillantás pillanata. Mint a vattacukór apró szálai gombolyagjában mézédes felhőjében elveszni, mint egy álom.
Felfoghatatlan, lebírhatatlan, de megélhető, átélhető és megtapasztalható egy pillantás az istenek birodalmába.
Vágytam rá, vágytam erre a világra mindennél jobban, s meg is élhettem, valahányszor becsukom szemem s összezártam pillámat, újra ott voltam... a tükörtenger felett a vatta cukor felhők közt... a semmi és minden világában, az istenek földjén, hol semmi sem valós de minden valóságos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése