2009. május 31.

Pillangó



Csak úgy mint ők, én is szállnék s szélnek szárnyán megpihennék lebbennék, libbennék lombos fák közt nyáron s méhek elől nedvet csennék virágok szirmáról.
Csak úgy mint ők, szabad volnék, szorgos méheken nevetnék s tova szállnék szép mezőkre virágokra napsütésben, oda szállnék s szárnyam libben.
Csak úgy mint ők, sziporkáznék színes szárnyimmal szerte szállnék, egyet jobbra egyet balra, s belenevetnék hangosan a világba.
Csak úgy mint ők, én sem félnék ha eső jön nem bujdosnék, fára szállnék s levelével takaróznék s ha a nap újra fölkel szárnyam bontom s libbenek el.
Csak úgy mint ők, én is szállnék, pár hétre bár de szabad volnék, sziporkázva libbentgetnék, életet adnék majd eltűnnék... .

Pár sorom...

Álmod

Harangozók harangja szól
Búsan zeng az éjszakában
Te csak álmodj tudatlan
Az élted így elszáll.

Álmaidban én voltam
Tér, idő, anyag a
Világod és egy fa
Virágod és szivárványod...

Voltam és neked
Zöld, kék de mégis
Minden oly kevés
Ez a sötét űröd.

S ha felébredsz, fázol,
S rám vársz szüntelen
S álmod képtelen,
Virágos réten de mégis sötétben száll...
Álmok...


S mint minden élet...
A halálba nyugszik...
Fáradtan, lankad le a nap
Álmatlan éjszakák...

Déli tájakon barangolok
Képzeletem elszáll velem
Minden világ egy árnyalat,
Nyugodni képtelen!

Álmokat kergettem...
S kergettem folyton...
S megállni időm sem volt
Testem elhagyatva, élni sem tudok!

Fáradtan...álmatlan éjjelek után,
Vágyom egy karra, hogy átölel...
Megvéd és felemel...
S csak Szeret...!

Világosság, világossága
Elveszett kincsek nyomában
Egy elkallódott élet porában
Térdig elmerülök várok...
Pirkadat


Sápadt hajnal
Deres fákon
Csillag csillan
Napfény árad
Kajla lejtőn
Csillag csillan
S rád gondolok
Egyet pillantsz
S már nem vagyok
Tiszta szívből kívánok.
Csillag csillan,
S már itt vagyok
Jer velem most
Nem moccanok.
Jer ide én
Itt vagyok
Csillag csillan
Messzi tájban
Csillag csillan
A homályban,
Jer ide én itt vagyok.
Csillag csillan...


Oly régen


Oly régen volt már,
Hogy álmot kergettem.
Oly régen volt már,
Hogy én is szerettem.

Oly régen volt már,
Hogy téged láttalak.
Oly régen volt már,
Hogy meg csokóltalak.

Oly régen volt már,
Hogy szemedbe nézhettem.
Oly régen volt már,
Hogy mi voltunk, ketten.

Oly régen volt már,
Hogy együtt nevettünk.
Oly régen volt már,
Hogy a múltba temettük.

Oly régen nem volt,
Hogy el is feledjük!


'...'

Páros virág száll így
Ágyadon hever.
Megtennék mindent
Ha itt lennél velem.


Itt állok fölötted.
Hozzád szólok anya
De mégsem láthatlak
S nem hallhatom szavad.


Tudom szívembe vagy
S mindenütt velem
De én kezedet fognám
S hallgatnálak téged.


Azt mondtad nem mész el
S el nem hagysz engem,
S, hogy mindig szeretsz.
S el nem mész mellőlem.

Tündinek.

2009. május 29.

Álom a ködben

Ismét álmodtam, annyira furcsa volt elvont mintha nem is erről a világról való volna. Valamikor a jövőben voltam s egy új technológiát hoztam létre, valamilyen álom modulátort, kis szerkezet amiből sok kis bibi áll kifele, jól kaszáltam vele és gazdag voltam. Evvel a készülékkel saját magad irányíthattad az álmaidat s ha valami nem tetszett akkor átírhattad vagy cserélhettél. Kipróbáltam a gépem és benne ragadtam.




Egy hegyen voltam sötét volt, este sűrű volt az erdő körülöttem de egy út vezetett ki belőle egy tisztás fele, le a hegyen. Volt egy biciklim is ott kaptam nekitámasztva egy fának, felültem rá s legurultam a hegyről, egy faluba értem kihaltnak tűnt, de lehet hogy csak mindenki aludt. Utcai fények világították be a kis sikátort amin végigmentem, halvány kékes fényük volt, fáradt voltam leszálltam a bicikliről és csak toltam magam mellet, kicsit megszegültem s összerogytam a földre. Nem tudtam mi történik csak annyit láttam, hogy egy fekete palástos alak közeledik felém hatalmas kaszával a kezében, nem féltem tőle, éreztem mintha nem értem jönne, hogy elvigyen csak mondani akart valamit, nagyon szédültem s nehezen tudtam nyitva tartani a szemem, az alak hozzám lépett kaszáját tartva egyik kezében, s a másik kezével levette fejéről a csukáját... Kinga volt egyik volt barát nőm, akkor igazán megrémültem s talán el is ájultam.






Váltottam álmot s hirtelen az elmém egy köztes helyre röpített hol majd semmi nem volt csak sötét, köd és egy halvány lilás fény sáv, amiben úsztam, de ha kitértem belőle hideg volt s félelmetes. A fény csík vezetett előre olyan gyerekes volt szív alakú szappanbuborékok úsztak felém a ködben ami egyre ritkult és sötétedett egy állati alak jelent meg a horizonton s egyre közeledett felém mígnem minden letisztult egy udvaron voltam este, ültem a fűben s egy fura majom szerzemény szaladt felém nagyobb sebességgel, nem tudtam mire vélni közeledését. Fura volt nyaka csóré, bundája hosszú göndöres s barnás narancs. Az újonnan jött szerzemény mintha támadni akart volna kezeit felemelte és vicsorgót rám, én felálltam és hangosan rászóltam nem hátrált talán meg mérgesebb lett, rám akart támadni, de felé indultam és meghátrált. Ismét váltottam.






Most a lila füstből egyenesen egy tenger közepébe csöppentem, mellettem egy elsüllyedni készülő hatalmas repülőgép. Az ég csillagos volt de már lehetett látni a felkelő nap első sugarait valahol az óceán közepében. Nem értettem a repülőt mit keres itt, aztán nagy meglepetésemre kinyílik egy csapóajtó és kiugrik egy negyven év körüli ember belőle odaúszik hozzám és megkérdezi mit keresek itt csak nem turista vagyok...? röviden elmeséltem a történetem az megkönnyebbült s a géphez úszott közben mesélte, hogy a gép pár éve lezuhant azóta vízi járműnek használják s turistákat szállítanak vele a partra. De a gép léket kapott most a viharban és elkezdett süllyedni. megkaptuk a lyukat, kisebb sérülés volt az oldalán de lehetett látni , hogyan süllyed szép lassan , kezével visszahajtotta a felgyűrődött pléh darabot s tenyerével tartotta míg szigetelték belülről... aztán sietősen visszaszállt a gépbe elköszönt és indultak is... még hallottam mint a turisták a gépben követelik, hogy szálljanak föl inkább mert jön a vihar, a gép elindult s harmadik próbálkozásra kiemelkedett a vízből, egy kábelt húzott maga után, belegabalyodtam s kitéptem a gép végéből. Akkor vettem észre, hogy kicsit távolabb a vízen úszik egy nő és tartja a kábel másik végét, átkiáltottam neki, hogy mire van a kábel. Válasza meglepő volt miszerint a repülőgép azon keresztül kapja az áramot, ami csatlakoztatva van a lila ködhöz. Az volt az áram forrás, egyre bizarrabb lett a történet így hát úgy döntöttem, hogy kiúszom a partra, elbúcsúztam a nőtől és kifele vettem az irányt nagyok voltak a hullámok, de reggelre kiértem a partra... szűk homokos part volt, kis nádas a szelében egy kis tóval kagylók szerteszét, s megláttam a repülőt, akkor szálltak ki a turisták belőle. A kis a bolt is kinyitott a parton volt ott minden kacat kínai áru. A turisták mindent felvásároltak. Hirtelen kiszáradt a tó a tenger mellet s a turisták is eltűntek, nagyon rossz érzésem volt amikor ránéztem a partra minden annyira szemetes volt és kopár egy fűszál sem volt sehol minden eltűnt mi addig szép volt. Vissza akartam csinálni mindent, rajzolni akartam volna vizet a tóba s nádat köré, kagylót a homokba s arany színű homokot, rendet s szűzies világot mit nem érintett még civilizáció.




A köd elborított mindent s eltűntem.

2009. május 27.

A ló a szamár és Isten




Egyszer Isten elindult egy hosszú útra gyalogosan, ment mendegélt de már nagyon elfáradt. Ahogyan ott bandukolt a poros, kopár úton meglátott egy lovat és odament hozzá, megszólította. Hé te ló, hosszú útról jövök és hosszú út áll előttem segíts rajtam vigyél el a hátadon egy darabon. A ló ránéz Istenre, öreg is volt szakadt is volt meg poros s így felelt a ló. Éhes vagyok, nem viszlek el mert legelnem kell. Isten megharagudott s megátkozta a lovat. Egész életedben légy éhes, egyél amennyi beléd fér, de sose lakjál jól! Evvel továbbindult hosszú útjára a poros úton. Ment ment mendegélt mikor a távolban látott egy szamarat odament hosszá s így szólt. Te szamár hosszú útról jövök s hosszú út áll előttem, vigyél el egy darabon mert fáradt vagyok nagyon. A szamár ránéz az Istenre, öreg is volt, szakadt ruhája poros, saruja szakadt s így szólt. Éhes vagyok legelnem kéne, de elviszem egy darabon s utána majd legelek. Isten megörült s megáldotta a szamarat. Légy éhes, egyél annyit amennyi jólesik, de mindig lakjál jól. Evvl elindultak az úton, a szamár hátán Istennel.

2009. május 26.

Rég várt hívás

Ha valaki mesélte volna ezt a kis történetet nevettem volna, s meg sem fordult volna a fejemben, hogy igaz lehet, de az volt szín igaz s én éltem át minden egyes pillanatát.
Reggel megébredtem mielőtt az óra csöngött volna, nehéz éjszakám volt mintha percekig aludtam volna csak, a fejem olyan nehéz volt, hogy fel sem tudtam emelni inkább hosszú percekig bámultam a plafont. A fejem kongott az ürességtől. Az éjszaka újból hódoltam egyik kedvenc időtöltésemnek, kiültem a teraszra s a várost bámultam s a békák kuruttyolását hallgattam, néztem a csillagos eget s a holdat ami sarlóként vágott bele a csillagos mezőbe. Rápillantottam a csillagomra s megint szembejutott a régi történet, az első szerelem, az első csók... el nem tudnám felejteni s egy telefon csörgés mire már évek óta várok, egy hang ami mindig felkavar, egy szempár, pajkos mosoly. Minden eszembe jutott az elmúlt évek mintha csak tegnap lettek volna, a séták a parkban, a mi padunk, a folytonos élcelődések, amik régen voltunk. Ott ültem kint a teraszon de egy mező közepén éreztem magam, hanyatdőlve a zsenge fűben a tücsköket hallgatva s az eget bámulva határok nélkül a várostól messzire. Hold fényben, csendben a semmi közepén voltam. Még emlékszem a számára pedig jó pár éve is volt, hogy utoljára hívtam, néha bepötyögtem a telefonba, de sosem hívtam nem tudom miért tettem.
Valahogyan kikászálódtam az ágyból a tükörnél kicsit hátrahökköltem, aztán magamra ismertem a borzos tincseim alatt, ismét vizes fejjel feküdtem le s annak sosincsen túl jó vége, miközben kifésültem a hajam próbáltam összeállítani egy reggeli menüt gondolatban. Lemerült a mobilom este nem töltöttem fel s most magammal vittem le a konyhába tölteni... tévével reggelizem általában tej, kukoricapehely, persze csakis külön, együtt olyan mintha moslék lenne... . Átkapcsoltam a reggeli műsorra s egy nagy marék pelyhet tömtem magamba s nyúltam a tej után mikor megszólalt a telefon hallottam, hogy nem ismerős a dallam alapján azoknak a kedvenc számaimat teszem mindenkinek külön személyre szólót. Ez más volt letettem az ölemből a tányért s előkerestem a telefont. Egy szám ismerős szám, elállt a lélegzetem ő volt fel nem fogtam csak ott álltam meredten s a telefont bámultam ... aztán feleszméltem s fölvettem de csak annyit tudtam beleszólni, hogy haló... nem akartam elárulni, hogy ismerem a számot. Beleszólt és az ő hangja volt... kihívott egy kávéra... igent mondtam s letettem. visszarogytam a székbe fölpakoltam a lábam az asztal tetejére és fojtattam a reggelim kábultabban mint azelőtt. Délután találkoztunk, két órát készülődtem s legalább négyszer átöltöztem, tökéletes akartam lenni. Ott állt előttem teljes valójában, nem változott de teljesen más volt, eddig a gyereket szerettem, de most a srácot is. Nem volt kétségem, pillanat alatt átvillant a fejemen mindenféle mocskos gondolat. Kellet jó pár perc míg feloldódott a hangulat s végre a tabuk is eltűntek. Kiderült azért hívott mert velem álmodott s eszébe jutottam s meg még látni is szeretett volna, átvillant akkor rajtam az éjjeli kis álmodozás s biztos voltam benne, hogy én bűvöltem meg a csillagot. Sokat beszélgettünk lebeszéltük a múltat, a jelent, s még a jövőt is. Ugyanúgy élcelödtünk egymással mint sok évvel ezelőtt mintha semmisem változott volna azóta, de mégis minden más volt s semmisem a régi.
Néha azon kaptam magam, hogy bámulom, belemerültem a szemébe, a haja végétől a homlokán Keresztül, a szemöldöke, a méz barna szeme végig az orrnyerge a cimpája s az ajka s sötét borostája, egy adott pillanatban azon kaptam magam, hogy fogalmam sincsen mit mond csak a fantáziámban szárnyalok és szebbnél szebb pillanatokat töltök el... persze vele valahol messze-messze. Zavaromban elmosolyodtam s kicsit bele is pirultam, nem tudom ha észrevette.Később elbúcsúztunk s abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot...
Még, most is az a perverz gondolat jár a fejemben, azt hiszem az éjszaka jól alszom majd s lehet szépet álmodom...

2009. május 25.

Tehetetlen düh

Tehetetlen düh

Eddig nem tudtam milyen a tehetetlen düh. De most már érzem és remegek teljes egészemben, ha eddig nem utaltam és próbáltam tolerálni sötétebb bőrű ember társaimat, akkor most elmondhatom hogy egyenesem utálom őket, Hitler minden nárcisztikus, ubermans, vagy csak szimplán faj gyűlölő eszméjével tökéletesen egyetértek. Ha meg, kérdezed tőlem mi váltott ki belőlem ennyi gyűlöletet elmondom... Szó szerint az én kedves kis Csillagom már jó ideje betegeskedik, sajnos visszaeső betegségei miatt meg kehesedet s nagyon köhögött, ami a lovaknál eléggé nagy és nem igazán gyógyítható betegség. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy vennem kell egy jó kis lovat, hogy majd azon lovagolok és a kis Csillagomat kímélem s néha megsétáltatom, csak úgy finoman mert már idős is és beteg is ezért nem is fárasztom. Úgy a szívemhez nőtt, lassacskán 6 éve együtt vagyunk jóban, rosszban mintha csak a testvérem lenne, ha ránézek mindig tudom mit szeretne és fordítva. De tatám...'s itt kezdődik a történetem'... eldöntötte, hogy Csillagomat elcseréli egy másik lóra ami talán nagyobb, szebb, vagy éppen bolondabb... sosem lehet tudni előre mit hoz a vásárfia. Mivel az én Csillagom gyönyörű szép jószág terjedt a hír mindenfele, hogy eladó, jöttek is a cigányok minden felölről, hoztak lovakat cserébe de egy sem tetszett... mígnem a múlt hét csütörtökén, mikor is jött egy cigány egészen Csíkból hozott lovával. Tudtomon kívül elcserélte a lovam tatám s még megpótolta jó pár lejjel is a cserét, nem mondom szép lovat cserélt, nagy széles szügyü, sötét pej szép állású kanca volt. Három nap után bemutatta nekem a lovat, amikor rápillantottam először... s felfogtam a tényt, hogy itt ez az idegen ló, tata cserélt s CSILLAGOM nincsen meg, átvillant a fejemen a sok együtt töltött óra a séták az erdőben, az első fürdés a kergetőzések a szántásba, az élmény, hogy együtt tanultunk meg lovagolni s a feltétel nélküli bizalom. Akkor ott eszméltem rá, hogy ő milyen sokat is jelent számomra. Elkezdtem foglalkozni az idegen lóval próbáltam neki új nevet adni de annyira távol volt tőlem, folyton Csillagomra gondoltam. Aznap éjszaka álmodtam, furcsa álom volt a kocsimban ültem s kerestem valamit bolyongtam mindenhol, városokban s falvakban, mígnem megláttam őt. Akkor tudtam már őt kerestem végig, ki volt kötve egy fához egyedül. Kipattantam a kocsiból eloldottam a kötelét, ő meg bepattant hátra a kocsiba, csodálkoztam is hogyan fér el de örültem inkább neki, így hoztam őt haza. Reggel mikor megébredtem álmomból hasított belém a felismerés, nem hoztam haza... De! Nem telt bele 1 óra sem s megállt egy szekér a házunk előtt egy sárga lóval... Csillagommal, mikor megláttam belém fagyott a vér, szólni sem mertem hátha ez is egy álom, remélni sem mertem volna, hogy viszont látom. A történetnek ezután csak szem s fül tanúja voltam. A lóval együtt még úgy nyolc cigány is jött, hozták vissza mert állítólag nem evett, a cigány kikötötte a hintához letette az asztalra a kapott összeg felét és követelte a lovát... . Én úgy álltam ott mint élő kő szobor Szodoma és Gomora után, egy hang nem hagyta el szám csak azt láttam, hogy mindenki ideges és feszült csattogtak a szitkok, s nekem jobban nőtt a csomó a torkomban... aztán elment mindenki, leküzdve tehetetlenségem lementem Csillagomhoz, szívem elszorult a látványtól, ezer sebből vérzett, az orr foltja lila a rámért ütésektől, oldala feldagadva. Nem ismert meg! Kábán hajtotta le a fejét, vizet adtam neki kiitta az egész vájut, utána zabot egy vederrel, evett és ivott mintha sosem tette volna előtte. Ha ránéztem olyan volt mintha éreztem volna minden sebének égető fájdalmát, minden ostorcsapás helyét, s mintha hallottam volna minden átkot mit rá szórtak. Én sosem emeltem rá a kezem még vesszőt sem idomítás közben s, hogy így láttam... az leírhatatlan, sírni szerettem volna. Lekezeltem a sebeit, végigcsutakoltam finoman s bevezettem az istáloba a helyére, csak állt ott lehajtott fejjel, beletúrt a frissen kaszált zöldbe s én csak néztem hosszú perceken keresztül. Előre mentem a konyhába kerestem pár almát és cukrot is, hátravittem neki, mire odaértem leheveredett, még sosem láttam heverni a nap közepén, leültem mellé, odaadtam a cukrot neki, megette mind. Gondoltam is, hogy tetszeni fog neki mert ez a kedvence cukor almával. Beszéltem hozzá s a lábamra hajtotta a fejét, fáradt volt. Elbóbiskolt a lábamra dőlve, miközben gyengéden círogattam a homlokát, hosszú percekig ültem így s néztem őt, néha megriadt s összerezzent felnyitotta szemét, de mintha rám nézett volna s látta volna, hogy most már jó kezekben van s aludhat nyugodtan. Sokáig ültem így, hátam nekitámasztva a jászolnak s a Csillagom feje az ölemben... nem volt békés álma. Az istálo másik felében az idegen ló, furcsán nézett rám, füleit hátra csapva, nem volt kíváncsi, félt. Félt tőlem, pedig nem bántottam, az emberektől félt, sokat volt verve látszott a testét borító rengeteg sebből, s forradásból, úgy vélem sosem volt jobb dolga mint most négy napig nálunk aludt, evett, ivott, se munka se szitok, se korbács. Bizalmatlansága amit az emberekkel szemben érzett megalapozottnak tűnt. Ott ültem s próbáltam nyugalmat szorítani magamba, de minden másodperccel, s minden pillantással amit Csillagomra vetettem jobban és jobban elhatalmasodott felettem a düh. rombolni szerettem volna, széttépni mindent mi valaha bántott bárkit is, bosszút állni minden elhangzott, vagy el nem hangzott szóért. Gondolataimat ricsaj törte meg, Csillagom fejét felkapta s szemeit idegesen forgatta, nyugtatgadtam, hogy ne keljen fel, s kimentem az istaloból becsukva az ajtót magammögött. Visszajöttek a cigányok kutyástól, macskástól mindenestől... őrjöngeni volt kedvem, s mikor egy termetes cigány asszony elkezdte becsmérelni Csillagomat, ráhordva mindent, telítődtem. Mint fortyogó vulkán törtem ki köveket s sziklákat röpítettem a levegőbe s forró lávaként fröcsköltem szét indulatom, dühöm. Remegtem a végére már a hangom is elcsuklott, gyűlöltem a világot. Még vetettem egy gyilkos pillantást a cigány asszony fele, éreztem az átka égetését bőrömön, hirtelen sarkon fordultam s elviharzottam a csűr ajtót bevágva magam mögött. De nem éreztem megkönnyebbülést, sőt, egyre több és több mondanivalóm akadt a cigányénak, hátramentem a kert végébe leültem egy fűcsomó közepébe hátradőltem és néztem az eget. Próbáltam semmire sem gondolni, csak lélegezni szerettem volna de nem tudtam, mintha a dühöm s a tehetetlenségem fogtak volna össze ellenem s ők szorongatnák a torkom, mert minél jobban elmerültem egy gondolatba annál hevesebben kapkodtam levegőért. Feledni szerettem volna, felébredni, hogy csak szörnyű álom volt csupán. Még nem ébredtem fel, tata megkapta az összeget, az idegen lovat elvitték... Szörnyű példa volt ez arra, hogy cigánnyal ne üzletelj, de azt hiszem nem mi fizettük meg az árát. Ő fizetett, mert odadobták őt meggondolatlan a farkasoknak. Őt! Az egyedüli lényt akiben feltétel nélkül bíztam, aki meg nem csalt, aki el nem árult, aki mindig mellettem volt, csak úgy mint egy vágnivaló süldő malacot, úgy dobták oda ... s miután a farkasok szétcincálták, megmocskolták testét s lelkét... hazahozván megbánások közt,... én kötözöm sebeit. Hova jutott a mai világ, mi ez az egész brutális játék?... Összetörtek valamit bennünk, a határok nélküli bizalmat úgy, mint nyűgös kisgyerek egy kristály poharat... ha össze is ragasztjuk sosem lesz a régi.

Ez az én igaz történetem, a tehetetlen dühről mi szorítja a szívemet...

2009. május 23.

Csillagom
















A Délibáb kulcsa

A Délibáb kulcsa

Kicsit hátrahökköltem amikor először hallottam róla, meglepett a szakértelme bizonyos területeken, de ez kevés volt arra, hogy elbűvöljön... nem tehetek róla eléggé nagy falat vagyok, főleg egy kisebb halnak... .
De volt valami benne, ami megfogott. Ott álltam szemben az igazsággal, de nem láttam semmit. Csak annyit éreztem, hogy valami változik... . Minden pillantással jobban beleásom magam, éreztem,hogy jobban
elvegyülök a kétségek rengetegében.
Annyi ideig építettem a falat ami körülöttem már oly magasra nyúlik, hogy elfeledtem miért is építettem. Beleestem saját kiásott vár árkomba s menekülni nem tudok már.
Azt mondják, hogy nem az a szerelem ha egymásra néztek, hanem az amikor egyfelé.
De ez így nem igaz, soha nem szerettem őt... ez nem az az érzés amit éreznem kéne, ez más... . Van, hogy fulladóm, hiánya felemészt, de jelenlétével sem jobb semmi. Mintha álom lenne a fény és a sötét játéka... . Senki sem tudhatja mi zajlik a sötétség fátyla alatt, mi mit mozgat s mely érintés lobbant lángra s perzsel fel mint déli nap a szaharát. Talán elvarázsolt, vagy csak bór mámór lehetett de ott ültem az ágyon s nehezen felépített kastélyom romjai hevertek lábam alatt.
Világgá szerettem volna kiabálni, hogy szabad vagyok végre, de mint dühös sárkány a fájdalom a szívembe kapott. Nem az igazságot fájlaltam, s nem is a jelent... a felismerés, hogy ennyi év telt el... az fáj inkább nekem. Talán ő volt az aki felnyitotta szemem, ki bármi áron is de lerombolta birodalmam, felégette váramat s megölte a sárkányt... .
De most egyedül maradtam mibe kapaszkodhatok...? Álom világban élek.
Fejem vállára hajtom gyengéden, kezem szívére teszem, könyvet vesz elő és olvas, talán angol szöveg... talán nem. Nem értem mit mond, de hangja lágy már inkább simogató s szavai édesek mint a méz. Csak ott ültem az ablak előtt bámultam kifele... nagy szoba volt tele a nagy semmivel, csak az érzések örvénylettek a eggyessével emelgették a virágcserepeket hátha alattuk találják a szívem kulcsát... . Az ajtó kitárult, kicsit meglepődtem, nem vártam senkit, de bárki jöhetne, nem vártam semmit, de a semminél nekem több kell!
Talán nem így volt a legjobb, talán süthetett volna a nap az erdőben, talán a fű is nagyobbra nőhetett volna a tavaszi esőtől. De nem így lett.
Sötét volt, ott ültem az ágy szélén, egyedül ültem s egy kulcsot szorongattam a kezemben akkor még nem tudtam minek a kulcsa az. Egy idegen nyomta a kezembe pár hete, azóta mindig magamnál tartom. Belém hasított egy gondolat egyedül akarok e lenni? Akarom e sajnálni magam, akarok e újra várat építeni és sárkány tolyást keresni?! Talán könnyebb lehetne az életem, talán igen, de ha nincsen több talán s a remény is csak pislákól mint egy távoli univerzum napja mi kimúlóban van. Lehet én is hasonlatos vagyok ahhoz az univerzumhoz s csak ültem ott tovább.
Kié ez a kulcs, minek ez a kulcsa... .
Csak egy pillanatot szerettem volna rabolni az életedből. Csak egy pillanatot s egy kulcsot hagyott hátra, lágyan elkapta a kezem s tenyerembe csúsztatta a kicsike, szépen megmunkált ezüst kulcsot s eltűnt. Eltűnt mint szivárvány az eső után, nem tudom ha valós volt e egyáltalán, egy pillanat volt az egész mint egy délibáb. A kulcs valós, de ha ránézek a délibábra vágyom. Lehet valami egyszerre jéghideg és tűzforró?
Tudni szeretném hány csillag van az égen, hány szóval lehet elmondani a semmit s hány pillantás kell az első igaz szerelemhez s, hogy a kulcsom mit, kit nyithat! Éreztem a változás szellőjét arcomon s hallottam hogyan változnak a hónapok, körülöttem minden változott... csak én nem éreztem semmit.
Sokat sétáltam, talán akkor ott megbánhattam volna az életemet, de nem tettem, semmit nem tettem, szerettem volna eldobni a kulcsot, s a délibábot kiűzni az életemből, elfeledni.
Régen történt, hogy szerettem volna repülni, csak úgy szárnyalni a felhők közt s egy maradandót alkotni. Sosem repültem, de álmodtam róla, minden éjjelen fölszálltam s végigjártam az eget. Nem voltam egyedül, volt kutyám s madaram, de egyedül voltam, le nem zuhantam. Szálltam a tengeren sőt magas hegyek közt is, de városban is jártam. Talán őt kerestem s nem vártam, elébe mentem, s meg nem találtam.
Kicsit meghökköltem amikor először hallottam róla, de nem lepett meg, már számítottam rá. Kulcsom volt hozzá s magamhoz, mert tudtam a múltat s a jövőm.

2009. május 21.

A reményről...

Egyszer egy skizofrén alak azt mondta, 'sohase remélj!' kicsit ez elgondolkodhatott engem. Miért is ne remélhetnék bármit is, egy szebb napot a tegnapinál, vagy csak egy szebb éjszakát... de rájöttem a remény hal meg utoljára, mert előtte kiszorítsa belőled az életet! Kegyetlenül mint egy hatalmas kígyó, vagy tenyér mi torkodra szorul s képtelen vagy szabadulni tőle, mert bármennyire is fáj a szorítása nélküle még nagyobb a fájdalom. Így hát tűröd míg az utolsó apró pihegés is megszűnik, s így minden várakozásod, álmod, szertefoszlik amiket a remény éltetett eddig, s ami veled együtt élt s életedben felemésztett...de most már vége. Nem tudom ki volt ki ezt mondta, de az is megeshet, hogy én voltam!