A Délibáb kulcsa

A Délibáb kulcsa

Kicsit hátrahökköltem amikor először hallottam róla, meglepett a szakértelme bizonyos területeken, de ez kevés volt arra, hogy elbűvöljön... nem tehetek róla eléggé nagy falat vagyok, főleg egy kisebb halnak... .
De volt valami benne, ami megfogott. Ott álltam szemben az igazsággal, de nem láttam semmit. Csak annyit éreztem, hogy valami változik... . Minden pillantással jobban beleásom magam, éreztem,hogy jobban
elvegyülök a kétségek rengetegében.
Annyi ideig építettem a falat ami körülöttem már oly magasra nyúlik, hogy elfeledtem miért is építettem. Beleestem saját kiásott vár árkomba s menekülni nem tudok már.
Azt mondják, hogy nem az a szerelem ha egymásra néztek, hanem az amikor egyfelé.
De ez így nem igaz, soha nem szerettem őt... ez nem az az érzés amit éreznem kéne, ez más... . Van, hogy fulladóm, hiánya felemészt, de jelenlétével sem jobb semmi. Mintha álom lenne a fény és a sötét játéka... . Senki sem tudhatja mi zajlik a sötétség fátyla alatt, mi mit mozgat s mely érintés lobbant lángra s perzsel fel mint déli nap a szaharát. Talán elvarázsolt, vagy csak bór mámór lehetett de ott ültem az ágyon s nehezen felépített kastélyom romjai hevertek lábam alatt.
Világgá szerettem volna kiabálni, hogy szabad vagyok végre, de mint dühös sárkány a fájdalom a szívembe kapott. Nem az igazságot fájlaltam, s nem is a jelent... a felismerés, hogy ennyi év telt el... az fáj inkább nekem. Talán ő volt az aki felnyitotta szemem, ki bármi áron is de lerombolta birodalmam, felégette váramat s megölte a sárkányt... .
De most egyedül maradtam mibe kapaszkodhatok...? Álom világban élek.
Fejem vállára hajtom gyengéden, kezem szívére teszem, könyvet vesz elő és olvas, talán angol szöveg... talán nem. Nem értem mit mond, de hangja lágy már inkább simogató s szavai édesek mint a méz. Csak ott ültem az ablak előtt bámultam kifele... nagy szoba volt tele a nagy semmivel, csak az érzések örvénylettek a eggyessével emelgették a virágcserepeket hátha alattuk találják a szívem kulcsát... . Az ajtó kitárult, kicsit meglepődtem, nem vártam senkit, de bárki jöhetne, nem vártam semmit, de a semminél nekem több kell!
Talán nem így volt a legjobb, talán süthetett volna a nap az erdőben, talán a fű is nagyobbra nőhetett volna a tavaszi esőtől. De nem így lett.
Sötét volt, ott ültem az ágy szélén, egyedül ültem s egy kulcsot szorongattam a kezemben akkor még nem tudtam minek a kulcsa az. Egy idegen nyomta a kezembe pár hete, azóta mindig magamnál tartom. Belém hasított egy gondolat egyedül akarok e lenni? Akarom e sajnálni magam, akarok e újra várat építeni és sárkány tolyást keresni?! Talán könnyebb lehetne az életem, talán igen, de ha nincsen több talán s a remény is csak pislákól mint egy távoli univerzum napja mi kimúlóban van. Lehet én is hasonlatos vagyok ahhoz az univerzumhoz s csak ültem ott tovább.
Kié ez a kulcs, minek ez a kulcsa... .
Csak egy pillanatot szerettem volna rabolni az életedből. Csak egy pillanatot s egy kulcsot hagyott hátra, lágyan elkapta a kezem s tenyerembe csúsztatta a kicsike, szépen megmunkált ezüst kulcsot s eltűnt. Eltűnt mint szivárvány az eső után, nem tudom ha valós volt e egyáltalán, egy pillanat volt az egész mint egy délibáb. A kulcs valós, de ha ránézek a délibábra vágyom. Lehet valami egyszerre jéghideg és tűzforró?
Tudni szeretném hány csillag van az égen, hány szóval lehet elmondani a semmit s hány pillantás kell az első igaz szerelemhez s, hogy a kulcsom mit, kit nyithat! Éreztem a változás szellőjét arcomon s hallottam hogyan változnak a hónapok, körülöttem minden változott... csak én nem éreztem semmit.
Sokat sétáltam, talán akkor ott megbánhattam volna az életemet, de nem tettem, semmit nem tettem, szerettem volna eldobni a kulcsot, s a délibábot kiűzni az életemből, elfeledni.
Régen történt, hogy szerettem volna repülni, csak úgy szárnyalni a felhők közt s egy maradandót alkotni. Sosem repültem, de álmodtam róla, minden éjjelen fölszálltam s végigjártam az eget. Nem voltam egyedül, volt kutyám s madaram, de egyedül voltam, le nem zuhantam. Szálltam a tengeren sőt magas hegyek közt is, de városban is jártam. Talán őt kerestem s nem vártam, elébe mentem, s meg nem találtam.
Kicsit meghökköltem amikor először hallottam róla, de nem lepett meg, már számítottam rá. Kulcsom volt hozzá s magamhoz, mert tudtam a múltat s a jövőm.