Tehetetlen düh

Tehetetlen düh

Eddig nem tudtam milyen a tehetetlen düh. De most már érzem és remegek teljes egészemben, ha eddig nem utaltam és próbáltam tolerálni sötétebb bőrű ember társaimat, akkor most elmondhatom hogy egyenesem utálom őket, Hitler minden nárcisztikus, ubermans, vagy csak szimplán faj gyűlölő eszméjével tökéletesen egyetértek. Ha meg, kérdezed tőlem mi váltott ki belőlem ennyi gyűlöletet elmondom... Szó szerint az én kedves kis Csillagom már jó ideje betegeskedik, sajnos visszaeső betegségei miatt meg kehesedet s nagyon köhögött, ami a lovaknál eléggé nagy és nem igazán gyógyítható betegség. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy vennem kell egy jó kis lovat, hogy majd azon lovagolok és a kis Csillagomat kímélem s néha megsétáltatom, csak úgy finoman mert már idős is és beteg is ezért nem is fárasztom. Úgy a szívemhez nőtt, lassacskán 6 éve együtt vagyunk jóban, rosszban mintha csak a testvérem lenne, ha ránézek mindig tudom mit szeretne és fordítva. De tatám...'s itt kezdődik a történetem'... eldöntötte, hogy Csillagomat elcseréli egy másik lóra ami talán nagyobb, szebb, vagy éppen bolondabb... sosem lehet tudni előre mit hoz a vásárfia. Mivel az én Csillagom gyönyörű szép jószág terjedt a hír mindenfele, hogy eladó, jöttek is a cigányok minden felölről, hoztak lovakat cserébe de egy sem tetszett... mígnem a múlt hét csütörtökén, mikor is jött egy cigány egészen Csíkból hozott lovával. Tudtomon kívül elcserélte a lovam tatám s még megpótolta jó pár lejjel is a cserét, nem mondom szép lovat cserélt, nagy széles szügyü, sötét pej szép állású kanca volt. Három nap után bemutatta nekem a lovat, amikor rápillantottam először... s felfogtam a tényt, hogy itt ez az idegen ló, tata cserélt s CSILLAGOM nincsen meg, átvillant a fejemen a sok együtt töltött óra a séták az erdőben, az első fürdés a kergetőzések a szántásba, az élmény, hogy együtt tanultunk meg lovagolni s a feltétel nélküli bizalom. Akkor ott eszméltem rá, hogy ő milyen sokat is jelent számomra. Elkezdtem foglalkozni az idegen lóval próbáltam neki új nevet adni de annyira távol volt tőlem, folyton Csillagomra gondoltam. Aznap éjszaka álmodtam, furcsa álom volt a kocsimban ültem s kerestem valamit bolyongtam mindenhol, városokban s falvakban, mígnem megláttam őt. Akkor tudtam már őt kerestem végig, ki volt kötve egy fához egyedül. Kipattantam a kocsiból eloldottam a kötelét, ő meg bepattant hátra a kocsiba, csodálkoztam is hogyan fér el de örültem inkább neki, így hoztam őt haza. Reggel mikor megébredtem álmomból hasított belém a felismerés, nem hoztam haza... De! Nem telt bele 1 óra sem s megállt egy szekér a házunk előtt egy sárga lóval... Csillagommal, mikor megláttam belém fagyott a vér, szólni sem mertem hátha ez is egy álom, remélni sem mertem volna, hogy viszont látom. A történetnek ezután csak szem s fül tanúja voltam. A lóval együtt még úgy nyolc cigány is jött, hozták vissza mert állítólag nem evett, a cigány kikötötte a hintához letette az asztalra a kapott összeg felét és követelte a lovát... . Én úgy álltam ott mint élő kő szobor Szodoma és Gomora után, egy hang nem hagyta el szám csak azt láttam, hogy mindenki ideges és feszült csattogtak a szitkok, s nekem jobban nőtt a csomó a torkomban... aztán elment mindenki, leküzdve tehetetlenségem lementem Csillagomhoz, szívem elszorult a látványtól, ezer sebből vérzett, az orr foltja lila a rámért ütésektől, oldala feldagadva. Nem ismert meg! Kábán hajtotta le a fejét, vizet adtam neki kiitta az egész vájut, utána zabot egy vederrel, evett és ivott mintha sosem tette volna előtte. Ha ránéztem olyan volt mintha éreztem volna minden sebének égető fájdalmát, minden ostorcsapás helyét, s mintha hallottam volna minden átkot mit rá szórtak. Én sosem emeltem rá a kezem még vesszőt sem idomítás közben s, hogy így láttam... az leírhatatlan, sírni szerettem volna. Lekezeltem a sebeit, végigcsutakoltam finoman s bevezettem az istáloba a helyére, csak állt ott lehajtott fejjel, beletúrt a frissen kaszált zöldbe s én csak néztem hosszú perceken keresztül. Előre mentem a konyhába kerestem pár almát és cukrot is, hátravittem neki, mire odaértem leheveredett, még sosem láttam heverni a nap közepén, leültem mellé, odaadtam a cukrot neki, megette mind. Gondoltam is, hogy tetszeni fog neki mert ez a kedvence cukor almával. Beszéltem hozzá s a lábamra hajtotta a fejét, fáradt volt. Elbóbiskolt a lábamra dőlve, miközben gyengéden círogattam a homlokát, hosszú percekig ültem így s néztem őt, néha megriadt s összerezzent felnyitotta szemét, de mintha rám nézett volna s látta volna, hogy most már jó kezekben van s aludhat nyugodtan. Sokáig ültem így, hátam nekitámasztva a jászolnak s a Csillagom feje az ölemben... nem volt békés álma. Az istálo másik felében az idegen ló, furcsán nézett rám, füleit hátra csapva, nem volt kíváncsi, félt. Félt tőlem, pedig nem bántottam, az emberektől félt, sokat volt verve látszott a testét borító rengeteg sebből, s forradásból, úgy vélem sosem volt jobb dolga mint most négy napig nálunk aludt, evett, ivott, se munka se szitok, se korbács. Bizalmatlansága amit az emberekkel szemben érzett megalapozottnak tűnt. Ott ültem s próbáltam nyugalmat szorítani magamba, de minden másodperccel, s minden pillantással amit Csillagomra vetettem jobban és jobban elhatalmasodott felettem a düh. rombolni szerettem volna, széttépni mindent mi valaha bántott bárkit is, bosszút állni minden elhangzott, vagy el nem hangzott szóért. Gondolataimat ricsaj törte meg, Csillagom fejét felkapta s szemeit idegesen forgatta, nyugtatgadtam, hogy ne keljen fel, s kimentem az istaloból becsukva az ajtót magammögött. Visszajöttek a cigányok kutyástól, macskástól mindenestől... őrjöngeni volt kedvem, s mikor egy termetes cigány asszony elkezdte becsmérelni Csillagomat, ráhordva mindent, telítődtem. Mint fortyogó vulkán törtem ki köveket s sziklákat röpítettem a levegőbe s forró lávaként fröcsköltem szét indulatom, dühöm. Remegtem a végére már a hangom is elcsuklott, gyűlöltem a világot. Még vetettem egy gyilkos pillantást a cigány asszony fele, éreztem az átka égetését bőrömön, hirtelen sarkon fordultam s elviharzottam a csűr ajtót bevágva magam mögött. De nem éreztem megkönnyebbülést, sőt, egyre több és több mondanivalóm akadt a cigányénak, hátramentem a kert végébe leültem egy fűcsomó közepébe hátradőltem és néztem az eget. Próbáltam semmire sem gondolni, csak lélegezni szerettem volna de nem tudtam, mintha a dühöm s a tehetetlenségem fogtak volna össze ellenem s ők szorongatnák a torkom, mert minél jobban elmerültem egy gondolatba annál hevesebben kapkodtam levegőért. Feledni szerettem volna, felébredni, hogy csak szörnyű álom volt csupán. Még nem ébredtem fel, tata megkapta az összeget, az idegen lovat elvitték... Szörnyű példa volt ez arra, hogy cigánnyal ne üzletelj, de azt hiszem nem mi fizettük meg az árát. Ő fizetett, mert odadobták őt meggondolatlan a farkasoknak. Őt! Az egyedüli lényt akiben feltétel nélkül bíztam, aki meg nem csalt, aki el nem árult, aki mindig mellettem volt, csak úgy mint egy vágnivaló süldő malacot, úgy dobták oda ... s miután a farkasok szétcincálták, megmocskolták testét s lelkét... hazahozván megbánások közt,... én kötözöm sebeit. Hova jutott a mai világ, mi ez az egész brutális játék?... Összetörtek valamit bennünk, a határok nélküli bizalmat úgy, mint nyűgös kisgyerek egy kristály poharat... ha össze is ragasztjuk sosem lesz a régi.

Ez az én igaz történetem, a tehetetlen dühről mi szorítja a szívemet...