Álom az álomról.

Szeretlek az legelső perctől amikor megláttalak mert, ott akkor először amikor a szemedbe néztem a nagy tölgy alatt, megmozdult bennem valami, félszeg mosolyodtól kábának éreztem magam és nem tudtam hogyan reagálni amikor rám néztél. Amikor hosszan tekintetünk egymásba fonódott és amikor elvesztettem az idő feletti uralmamat már lassacskán éreztem, hogy minden pillantással közelebb kerülök a véghez, ahhoz a véghez mikor kénytelen leszek feladni valamit ami azelőtt fontos volt nekem! Próbáltam nem figyelni rád, és igazán próbálkoztam, hogy felszínes érdektelenségem valósnak látsszon de oly nehéz volt fenntartani, mindig mikor kínosan kerültem a tekinteted valahogyan ráéreztél és feldobtál egy témát amikor is rád kellet, hogy nézzek és uralkodnom kellet magamon és a gondolataim sűrűjén amik szúrósan cikáztak fejemben valahányszor a közelemben voltál.Nem tudtam rólad semmit, de úgy éreztem, hogy tudok mindent mit tudnom kell, ismertelek bár ezelőtt még sosem láttalak!

Egyszer láttalak, hátul voltam a kis réten és felnéztem a szomszédos dombra az ormóján lovagoltál végig miközben a lenyugvó nap utolsó fényei világítottak meg hátulról, olyan voltál mit egy mese, mintha onnan szálltál volna ki és ügettél volna végig a bércen, hogy eljuss egy olyan helyre amit csak te találhatsz meg. Még nem ismertelek, jóformán semmit nem tudtam rólad és ez sokáig nem is változott. Most sem ismerlek, látni sem látlak soha... ha csak le nem hunyom két szemem pilláit. Álmaimban ismertelek meg, hol az örökös nyár honol és a kék ég sosem felhős, s az éjszaka végtelen csillag fényében úszik a táj. Ott láttalak meg először egy hatalmas tölgy alatt ültél és a kantárszárral játszottál míg a messziséget bámultad. Ott találkoztunk először, s ott találkozunk minden éjjel mikor visszatérek hozzád.

Egy álom mi oly valós, hogy néha fáj az ébredés, egy álom miért feladnám az életet ha tudnám, hogy oda visszatérhetek, s maradhatok örökre.