Egy percre feszült csend borította be a szobát, nehéz volt a lélegzetvétel és zsibbadtak az ujjaim, torkomban éreztem szívem minden dobbanását... Nem akartam hallgatni rettentő sok mondanivalóm volt, mindent kigondoltam egy szép kis beszédet is összeállítottam neki, de valahogy nem ment. Szóra nyitottam ajkam de nem jött ki rajta hang, a szívem felcsusszant a halántékomba és ott lüktetett tovább és nem hallottam semmit, csak a dobbanásokat... Csak bámultam ki a fejemből ostobán és még levegőt is elfelejtettem venni amire csak akkor eszméltem rá mikor légszomj lett úrrá testemen. Hirtelen nagyot szippantottam a szoba kissé állott levegőjéből és éreztem miként tölti fel szomjúhzó tüdőm oxigénnel, elfordultam s lágyan kilélegeztem. Vártam, hogy szóvá teszi a múltat, a múltunkat... a jelent, a jelenünket ... hmm ami sosem volt és azt ami sosem lesz. Nem tudom mért állt ott olyan mereven, csak nekitámaszkodot az ajtófélfának és nézett ki az ablakon, már bántam, hogy nem húztam oda a sötétítőt akkor talán engem nézne. Vajon mire gondolhat, minek szólított meg el is sétálhatott volna mellettem és nem vesz észre... régen volt már, az... Nem bírtam tovább bámulni őt s elkezdtem forgatni a szemem, de gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás ígyhát erőt vettem magamon és belekezdtem a mondókámba.
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése