2010. január 24.

Az alkotó



Régi akartam lenni de valahogyan mindig új voltam... megkopottá akartam válni de nem ment sehogyansem, hogyan tudnék kicsit is önmagam lenni ha mindig másnak látszom és hogyan tudnék csak lenni ha folyton nem vagyok, nem létezem. Kérdezhetnék százat meg ezret magamtól de mihaszna mert egyre sem tudom a választ megadni s kielégítettlenül vágyódom csak tovább s sodródom a kérdéseim árjával míg világ a világ.


Nem létezem minden ami vagyok az nem valós valaki kitalálta és meggyúrta valamien fenséges anyagból, s addig dolgozott rajta míg összeálltam én, de nem fejezte be a munkáját mert nem vagyok tökéletes. Közel sem állok hozzá, egy elfuserált selejtje vagyok a művésznek ki csak gyakorolt velem s mikor már nem volt rám szüksége életet lehelt belém s felszabadított nem törödve azzal, hogy alkotása nem megfelelő. Talán a nagyművész sem olyan nagy művész... mint ahogy képzeli magát, lehet, hogy talán ő sem tökéletes mint képzeli s lehet ő sem áll oly sokkal felettünk, pórban csúszó - mászó emberektől.


A Mester, a Művész... hogyan lehetne felnézi rá? Vagy hogyan lehet nem felnézni rá? Megütköző kérdésekbe botlom sor mint sor, szó mint szó. Hiába feltehetek száz meg száz kérdést ezer meg ezer kiváncsi gondolatot bontakoztathatok ki de soha. Soha de soha egyetlenben egy válasz nem érkezik soha sehonnan... Hól van a mester az Alkotó?


Minek is feszegetem ezeket a kérdéseket? Én is alkotónak vallom magam tehát tudnom kellene kiindulni önmagamból... én sem szeretek minden munkát mit kiadok a kezeim közűl, mégis az én munkáim... Szóval, se szó se beszéd amíg csend van addig sem kell beszélni.

1 megjegyzés:

  1. Ne akarj kopott lenni, ne akarj régi lenni. Csillogj, ragyogj, tündökölj, és élvezd azt hogy, ahogyan te is mondod a nagy Mester lelket lehelt beléd és szabaddá tett. Az élet sok kis, gyorsan elszálló pillanat láncolatából fűződik egy életnek nevezett lánccá. E láncot, mi fűzzük olyanná amilyenné megálmodjuk,és melyet folyton folyvást alakítgatjuk. Sose próbálj, és ne engedd másnak se, hogy mássá formáljon, gyúrjon, hogy a mindig is önmagad maradjál, de engedd, hogy csiszoljanak, fényesítsenek azok, akik barátságod kiérdemelték, hogy a napnál is szebben és a fényesebben ragyogjál.
    Biztos vagyok, hogy a nagy Mester, Művész nem alkotott, és nem is alkot selejtet, ugyanis a saját képmására teremtette az embert. Ámbár amikor lelket lehelt e majdnem tökéletes, gyurmába szabadságot és öntudatot kaptunk tőle. Öntudattal, és szabadon csatangolunk a tágas világba. Most már nem a Mester irányítja gondolatainkat, mozgat mind a bábukat. Szabadok vagyunk mind a madarak, oda repülünk, szállunk, ahová akarunk, gondolataink is a csillagos égig szállhatnak.
    Az igazi Mesternek nehéz megválni az alkotásától, mert úgy tekint rá mind saját gyermekére, melyet ha felnőtt, szabadon ereszt. Sok kérdés és gondolat vetődik fel bennünk, amíg repdesünk, és bár nem találva, de rendületlenül keressük helyünket e nagy világba. E kérdések csak gyűlnek,egyre másra halmozódnak bennünk, és hiába kiáltunk fel reménykedve, hogy a Mester egyszerű, de mégis nagyszerű válaszokkal meg fogja oldani, és meg fogja válaszolni a kérdéseinket, mert már túl messzi repültünk el a fészektől, és a megriadt, néha felsíró hangunk már nem jut el a Mesterhez. Vissza pedig már hiába fordulunk, mert már ködbe merült az a haza vezető út, és hiába is keressük, mert nem találjuk. Így magunkra maradtunk e nagyvilágba, melybe a társunkat keressük. Keressük, mert szeretnénk, ha e hosszú úton fejünket egy olyan társ karjai közé hajthatjuk, aki, megvéd ha kell, és megvigasztal, ha szükségünk van rá, egy olyan társ aki mindig ott terem ha szükségünk van rá.

    VálaszTörlés