A föld forog, de én álmodom.: 2014

2014. október 14.

A Bórnak ... és... Neked

Bórnak mámora a szívnek lágy szava,

Pillantásod rebegő félsz sugallata.

Egybe forradó szívünk záloga,

E nedű, minek neve ambrózia.

Bíborban úszik a Duna s az Olt.

Mámorban a szívem ha nekem dalolsz.

Bársonyos koporsóm a szíved ha szólsz,

Vöröslik a hold is ha most átkarolsz.

Ezernyi csillag néz le ránk az éjben,

Fényük megcsillan mámorban és kéjben.

Nincs helye szónak, az semmi a szélben,

Nem akarok mást csak úszni a fényben.

Ajkadon csillanó bársonyos nedű,

Szemedben tükröző szerelem szerű.

Sóvárgó pillantás oly meseszerű...

S el nem hiszem, hogy ez valószerű!

2014. április 24.

Mit ér egy hang a sötétben, mit ér, ha egy szív felsír az éjben? Könnyű dallamon ringat a szél, ezernyi csillag téged remél. Vágyik az éjjel egy másik napra, vágyik, hogy elmúljon fénybe veszve ott pusztuljon.

Ezernyi csillag siratja gyászát, ők dúdolják a szelek dallamát. Emberi fülnek mi hallhatatlan, de szívedbe mar és gyászba dönt.

Ki mondaná magáról, hogy balga? Ki meri itt osztani az észt?

Nem látjátok hány csillag esdekel az égen? Nem érzitek az elmúlás szelét? Nem hiszitek, hogy lehet rosszabb a holnap? Nem tudjátok, hogy mi ez az egész!

Ember! Te balga… gyászol az ég… jössz és elveszel s még többet remélsz!

Sír az ég is ezernyi könnyel, sír az s könnyei felemésztik a földet! Gyászba borult éj fekete ég… Jössz elveszed mind, ami atiéd.

2014. április 19.

Sors...

Mit tud az ész mondani mit a szív nem cáfolhat? Mire várhat egy szív, ha sohasem álmodhat?

Csupasz padlón fekve csak ámulva, bámulva, keresni kívánni csak mámorban úszkálni… ki mondhatna szebbet, ha szó sem kell már ide? Ki ígérhetne csillagot? Mért hinném el, hogy lehet szebb a holnap? Ha mában sincs, örömöm.

Csend és borzongás, csak egy fénysugár játszik az asztalon. De én kérhetnék most valami mást? Más jövőt most kaphatok?

Ha végképp minden veszni látszik, ha már nem hoz új rügyet a táj, többé nem nő levél a fákon s nem csicsereg a kismadár… Mi lesz velünk mi balga népek, mi kik még magunk ismerője sem vagyunk. Hová esdeklünk majd azon nap, majd hová bujdosunk?

Nincsen Csillag ott felettünk, nincsen szó mi szállhatna. Nincsen szél mi susogá azt, hogy mi itten várhatunk. Nézhetünk a távolba most, bámulhatjuk az eget, de nem néz vissza semmi onnan, csak mik vagyunk itt ehejt.

Semmi nincs, már e földön mi viselné a létünket, csak mi állunk itt nagy mellényben… Itt az Úr mond, nézzétek.

Fénysugárba meredtem én. Túl sokáig ártalom… megvakultam nem tudom én, de azt igen fájdalom.

Mond el eszem az életem, hallgasd szívem a jó szót. Nem hazudik, az értelem hidd csak el azt, amit mond… Hallgasd eszem a szívemet, hallgasd s okulj, mind igaz amit ő érez, így értsd meg te is amit mond! Beszéljetek ketten egyet s én így rátok hallgatok…

Szebb jövőben Csillagösvényen járok térdig boldogan.