Sors...

Mit tud az ész mondani mit a szív nem cáfolhat? Mire várhat egy szív, ha sohasem álmodhat?

Csupasz padlón fekve csak ámulva, bámulva, keresni kívánni csak mámorban úszkálni… ki mondhatna szebbet, ha szó sem kell már ide? Ki ígérhetne csillagot? Mért hinném el, hogy lehet szebb a holnap? Ha mában sincs, örömöm.

Csend és borzongás, csak egy fénysugár játszik az asztalon. De én kérhetnék most valami mást? Más jövőt most kaphatok?

Ha végképp minden veszni látszik, ha már nem hoz új rügyet a táj, többé nem nő levél a fákon s nem csicsereg a kismadár… Mi lesz velünk mi balga népek, mi kik még magunk ismerője sem vagyunk. Hová esdeklünk majd azon nap, majd hová bujdosunk?

Nincsen Csillag ott felettünk, nincsen szó mi szállhatna. Nincsen szél mi susogá azt, hogy mi itten várhatunk. Nézhetünk a távolba most, bámulhatjuk az eget, de nem néz vissza semmi onnan, csak mik vagyunk itt ehejt.

Semmi nincs, már e földön mi viselné a létünket, csak mi állunk itt nagy mellényben… Itt az Úr mond, nézzétek.

Fénysugárba meredtem én. Túl sokáig ártalom… megvakultam nem tudom én, de azt igen fájdalom.

Mond el eszem az életem, hallgasd szívem a jó szót. Nem hazudik, az értelem hidd csak el azt, amit mond… Hallgasd eszem a szívemet, hallgasd s okulj, mind igaz amit ő érez, így értsd meg te is amit mond! Beszéljetek ketten egyet s én így rátok hallgatok…

 Szebb jövőben Csillagösvényen járok térdig boldogan.