2010. március 5.

A lángok zenéje


Egy nap kivételesen semmit sem akartam... csak hallgattam a csendet... a fenyőfa ropogását a kandallóban és a lángok énekét amint felemésztik a fát maguk alatt...

Csend volt, a lángok finoman nyaldosták a kandalló üvegét, lassan, lágyan kényelmesen. Alul izzott a parázs...Hamu, parázs, fa, lángok... mint szürke, piros, bordó, fekete, barna, narancs, sárga, lila meg kék, fehérben volt, hogy színtelen de melege áthatott az üvegajtón és a bőrömet simogatta szelíden.

Figyeltem az apró szikrákat miként pattannak ki a fából ahogyan meggyullad a macska méz... ropogott, sercegett, pattogott, dühös volt, mintha elárulták volna s lázadni, kitörni készülne a világ ellen, szikrákat szórva lángnyelvekkel... de mégis megbékélve sorsával tovább nyaldosta a kandalló üvegét...

Lángjai békét hoztak és mégis mély szomorúságot...

A görcsös csutakot felemésztették a narancs lángok s hamuvá lett a magas fenyő, mi még a nyáron az erdőben pompázott a magos bérc tetején.

Szánom őt, de így nem fázom télvíz idején. Síri csend telepedett a házra, becsukott szemmel éreztem a tűz melegét bőrömön, semmit sem akartam... csak lenni, idefent!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése