2010. március 22.
2010. március 18.
A szabad ragadozó madár
El akartam Fogadni a világot úgy ahogyan van... nem akartam semmit sem változtatni rajta...Mégis minden másként volt mint, hogy szerettem volna. Különálló voltam, de nem akartam méncsikó lenni a ménesben, nem akartam már csikó lenni... talán egy saját ménest akartam, saját szabályokkal és hierarchiával... mit kéne tennem? Hova kéne fordulnom, hogy madárnak ne nézzenek... mi vagyok én, talán ablaküveg akin át lehet nézni, talán egy madár akire ha ráijesztenek vagy nem veszik számba s tovaröppen... Nem! Nem vagyok madár... nem félek szembenézni azokkal akik kicsinek hisznek ahhoz, hogy bármit is tegyek... lehet kicsi vagyok egy porszem az univerzumban, de van hangom és hangosan tudok kérni... és űvölteni is ha valami bánt.
Egy óriási madár vagyok aki nem fél semmitől és senkitől, tollaim vannak és csőröm... nem félek a sastól... a héjjától az ürütől, nem riadok vissza... átrepülök rajtuk, vagy ha rám támadnak felborzolom tollaim és kieresztem a bennem szunnyadó hangot... mitől visszarettennek és örökre megtanulják..., hogy ‚ez’ a madár nem zsákmányállat hanem ragadozó!
Nem tarthatnak ketrecben... nem odavaló vagyok, szabadon születtem és úgy is halok meg... vagy örökké élni fogok és szárnyalok majd az örök vadászmezők felett... amíg világ a világ s 7 nap.
2010. március 16.
Megütközőn viccesek :p
Hát igen kuplung be tesszük egyesbe és mehetünk is előre...
Egy ajtóval hogyan lehet takarítani?...? ezt még nem találtam ki!?
'Friptura de tigani, presat de pui,...'Hehehe :p
2010. március 8.
2010. március 6.
2010. március 5.
A lángok zenéje
Csend volt, a lángok finoman nyaldosták a kandalló üvegét, lassan, lágyan kényelmesen. Alul izzott a parázs...Hamu, parázs, fa, lángok... mint szürke, piros, bordó, fekete, barna, narancs, sárga, lila meg kék, fehérben volt, hogy színtelen de melege áthatott az üvegajtón és a bőrömet simogatta szelíden.
Figyeltem az apró szikrákat miként pattannak ki a fából ahogyan meggyullad a macska méz... ropogott, sercegett, pattogott, dühös volt, mintha elárulták volna s lázadni, kitörni készülne a világ ellen, szikrákat szórva lángnyelvekkel... de mégis megbékélve sorsával tovább nyaldosta a kandalló üvegét...
Lángjai békét hoztak és mégis mély szomorúságot...
A görcsös csutakot felemésztették a narancs lángok s hamuvá lett a magas fenyő, mi még a nyáron az erdőben pompázott a magos bérc tetején.
Szánom őt, de így nem fázom télvíz idején. Síri csend telepedett a házra, becsukott szemmel éreztem a tűz melegét bőrömön, semmit sem akartam... csak lenni, idefent!
2010. március 2.
Vörös, édes, testes...
Egy pillanatig azt hittem, hogy egyedül vagyok a világon... de hamar rájöttem, hogy ha csak egy pillanatig is de hatalmasat tévedtem... nem vagyok egyedül, bár néha jól jönne egy kis egyedüllét mert a magány már megvan hozzá. Csak ott álltam az ablak előtt és bámultam a hatalmasra dagadt hópelyheket miként hullanak alá a tiszta égből a mocsoktól telített földre... nem jött, hogy elhiggyem ilyen létezhet...hogy van valaki valahol fent aki ezt megengedi, hogy egy ilyen tiszta dolog egy ilyen mocskos helyen lelje végét? Olyan kegyetlen...
Azt mondják egy pohár bór mindent megold... de rá kellet jönnöm lassacskán, hogy van úgy, hogy egy butélia sem elég ahhoz, hogy valamit megoldj, vagy csak elfelejts... mély levegő be... aztán meg mindent kifúj... ismét, ismét és újból... . Vörös, édes, testes ... talán a bór? Hmm, egy korty az első, ahogyan lágyan belekortyolsz a pohárba tele vagy elvárással és kíváncsisággal... aztán a nedű szétterül a szádban utat törve magának az izlelőbimbók mélyére mígnem az agyadig jut de még le sem nyelted s már érzed jótékony hatását testedben. A vörös, édes, testes... miután megízlelted minden érzékeddel lenyeled s érzed hogyan halad végig nyelőcsöveden végig le a gyomrodba hogyan korbácsolja fel az érzékeidet s kívántassa veled a következő kortyot a vörös édes testes. Bűn? Talán igen... Kegyelem? Nem... óh nem soha. Minden kortyával mélyebbre süllyedsz a kétségek tengerében és nem tudhatod mikor látod újra a józan napot.
Azt mondják a szerető csókja mindent megold... de rá kellet jönnöm lassacskán, hogy van úgy, hogy egy fergeteges éjszaka sem elég ahhoz, hogy valamit megoldjon, vagy csak elfelejts valami, valakit... ... mély levegő be... aztán meg mindent kifúj... ismét, ismét és újból... . Vörös, édes, testes ... talán Ő? Hmm, egy csók volt, az első, ahogyan lágyan összeértek ajkaink tele vagy elvárással és kíváncsisággal...aztán a csók kiteljesedik az ajkak összeforrnak és nyelveddel lágy körútra indulsz felfedezni mindent s élvezed még akkor is ha még nem teljesedtél be teljesen. A vörös, édes, testes... miután megcsókoltad s kiélvezted ajka nyújtotta minden lehetőséget egyre többet akarsz és egész testedben kívánod a következő, csókot... a vörös, édes, testes. Bűn? Talán igen... Kegyelem Nem... óh nem soha. Minden csókkal egyre mélyebbre süllyedsz a kétségek tengerében és nem tudhatod mikor látod újra a józan napot.
Valami hasonló mégis olyan más, bűnös képzetek... csak az semmi más... mint egy hópehely ami e romlott mocskos világba vetődik... valami tiszta valahol ami nem az ami... hmm
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)