Egy történet a lóról...

Egy történet a lóról...
Volt egy ember akinek volt egy gyönyörű szép csődöre, minden nap kiengedte a legelőre legelni. Egy nap a ló megszökött s nem ment vissza az emberhez. Az ember érezte, hogy ez rossz.

Egy szép napon az ember lova visszatért a gazdájához, s hozott magával egy gyönyörű arany kancát is mi csikózó volt. Az ember érezte hogy ez igazán jó.


Az ember elhatározta, hogy betöri az arany kancát s a legjobb tenyészállata lesz, de az arany kanca megmakacsolta magát s ledobta az embert a hátáról kinek eltört a lába. Az ember érezte, hogy ez rossz.


Kitört a háború az országban, mindenkit behívtak katonának, de az embert nem vittek el mert törött volt a lába, S akkor érezte, hogy ez jó.


Ekkor látta az ember, hogy minden okkal történik.

Egy új világ! Vásárhelyen a Huszárok!

Marosvásárhely huszárok

2009 junius

egy...más

Az új világra váró befőtt!

Már nincsen új a nap alatt, már senki nem tud felmutatni valami zseniálisat, valami briliánsat. Valamit ami káprázatba ejt mindenkit s mély révületbe ejt... hol vannak azok a szép napok, azok a szép évek mikor egy szép verssor megbabonázta a világot vagy egy dallam halálba űzött ezreket? Hol van az érzelem, hol van az indulat, s a türelem... vártam s közben rohantam... a mai világban várni rohanás közben is lehet. Lassan érzem hogyan hal ki belőlem a türelem az állhatatosság, a szerénység s a vissza húzódottság utáni vágy... lassan mint a víz párolog ki testemből, s érzem mintha ezek által énem egy részét veszíteném el. mi lesz a világból ha mindez elpárolog s csak délibábos forróság marad helyében mit kiégetett már az új világ hatalmasra hízott napja. Mi marad? Mi marad ha csak szó vivőnek is a régi világból, mi marad a jóból és a szépből, ha az új világ forgalma átgazol rajta és kiégeti értékeit...? Talán el kéne kezdeni nagy levegőt venni s belesavanyodni a világba, mit egy uborka az uborkák közt a borkánban... Talán így elteheted magad egy jobb világnak... Az új világra váró befőtt!

Szentgyörgyi lovagavatás... Huszárokkal

Egy utolsó vasárnap

Nem bírtam elszaladni...

Ma voltam szaladni... nem voltam egyedül elgyepáltam Matyit is magammal, ő a kutyám egy ügyes kis fekete német juhász, csak szaladtam és szaladtam. Ki akartam szaladni a világból itt akartam hagyni mindent. Annyi minden üldözött s jött utánam, hogy kifulladásig szaladtam el a főtérig fel a dombra s a poklos patak mellet végig a tudoron... a végén már levegőt sem kaptam de szaladni akartam el, el innen. Lehet rosszul döntöttem lehet ha másként alakulnak a dolgok nem kell menekülnöm magam elől. Ma takarítottam mindent csináltam csak ne kelljen gondolkodnom, próbáltam robot lenni. Még most is fuldoklom, a lég szomj, a szorongató gondolatok elegye szorítják torkom, egyre jobban...

Fáj, pengén táncoltam és leestem, nem tudok tovább hazudni magamnak, s most amikor szükségem lenne valakire aki meghallgat bármerre fordulok süket fülekre találok... akinek elmondanám nem ér rá bár nem tudja mennyire fontos ez nekem, s aki meghallgatná annak meg nem mondhatom el mert sose bocsájtana meg nekem...

Így vergődöm a gondolatok tengerében, mint fuldokló hal a szárazon. Úgy is érzem magam csak tátogok próbálok levegőt venni, felállnék de mintha rám szakadt volna az ég.

Az este más volt... talán a telihold leple alatt varázs történt s amit a pirkadat első kakas szója átokká tett. A mennyországból olyan hamar zuhantam le a pokol legmélyebb bugyraiba, hogy átgondolni sem volt időm az egészet... Angyali éj pokoli hajnallal, milyen ironikus, nem tudom mire emlékeztet jobban ez, vagy Shakespeare-re, vagy a posztmodern, globalizált világ csúfos tréfája. Választék van, csak éld túl a választásod.

Tegnap ültünk a teraszomon is, beszélgettünk sokáig, már hajnalodott, még senkivel nem ültem így ott... nem bánok semmit, csak fáj...

Szaladás közben nem lehet gondolkodni, de a gondolatok elől sem lehet elmenekülni.

s

Nem az amire számítottam nem tudom lehet jobb de lehet nem.... még nem döntöttem el ezt sem... Várok

Vergődés

Meg nem mondanám mi jár most a fejemben... káosz, el nem tudom dönteni mit akarok s mit nem kijelentéseket teszek és nem gondolom meg, fellángolásból cselekszem és nem merem fel a következményeket. Igent mondok amikor nemet ordítanék s jómagam sem tudom mit akarok igazán. Talán jólesne egy korty bór, az talán letisztítaná a gondolatok viharos tengerét... Akarom is meg nem is... .
Egyszer egy könyvben az olvastam, hogy "A rend a kis embernek való, mert a zseni átlát a káoszon." eddig azt hittem zseni vagyok... mert mindent elhagyok néha magam után de mindig tudom mindennek a helyét... de most jövök rá, hogy ez a kijelentés nem a fizikai dolgokról szólt hanem az érzésekről arról, hogy a fejünkben kell rendet teremtenünk s azon kell átlátnunk, nem a szobánkon, mert arra talán meg a vak is képes. Közben eszembe jutott, hogy ki mondta ezt Einstein... hát jótól veszek én példákat...

Hogy mi is ez? ... nem tudom sokan sokféleképpen jellemzik, tanácstalanság, döntésképtelenség, fejetlenség, öntudat hiány, vagy bármi is legyen de érzem nincsen semmi hatalmam felette, csak sodródom az árral...

Talpra akarok állni, én akarok dönteni, de még nem tudom hogyan... talán megkeresem azt a bórt...

Egoizmus a társadalom küszöbén

Sokat gondolkodtam, de nem jutottam semmire, tehát abbahagytam a gondolkodást! Ekkor rájöttem valamire... semminek sincsen értelme...! Ez nekem nagy felfedezés volt, mint a spanyoloknak a viasz...mert eddig mindennek az értelmét kerestem s most, hogy ennek semmi értelmét nem látom tehetetlen lettem! De hát ez így van jól! Vagyis én így szeretem... mert így kényelmesebb nekem az élet... csak úgy értelem nélkül.
Minden megy a saját útján, picit kaotikusan de hát ez van. Ezen a ponton már csak abban lehet reménykedni, hogy ennél már csak jobb lesz, vagy nem.
Ez a jövő titka...(bár tudnám előre mi a jövő titka).

Mostantól nem gondolkodom!
De minél jobban próbálok nem gondolkodni annál több dolog jut eszembe s ez frusztráló érzés, hova jut így a világ?!?
Milyen jó a gépeknek! Van egy áram forrásuk és egy OFF gombjuk... s nem kell fojtón gondolkodniuk, hogy mi lesz holnap, vagy a következő órában, vagy évben... csak kikapcsolódnak, vagy ha tetszik kiakad a pszichikai memóriájuk s kidöglenek aztán fájhat az én fejem is miattuk.
Ez igazságtalanság! Még egyetemre sem kell járniuk mert egy két perces instál s megvan minden info ami kell. Bárcsak nekem is lenne pár gombom: alt ctrl del...

Vagy mégsem...mi lenne a világgal nélkülem... mit kezdenének az emberek ha ÉN nem lennék itt.. káosz lenne s mindenki sírna s rína, vagyis megállna az élet a Földön nem indulna több repülő, bedöglene a kereskedelem, összeomlana a tőzsde s ez még mind semmi... itt lenne a világ vége, az ítélet nap s még nem is mondtam el mindent.
Ilyenkor sajnálom az embereket, mikor látom mennyire függnek tőlem! Ah ah ah...
Csak ezért is nem hagyom el őket, puszta sajnálatból, mert nem vagyok kicsinyes és öntelt beképzelt, egoista s önelégült! Ezt fontosnak tartottam leírni!
Na jó ennyi az én hatalmas szerepemről a köz életben, de azért jó tudni, hogy körülöttem forog a Föld s én vagyok az élet... (na jó ez kissé túlzás)

Rájöttem...
A gondolkodás bűn, ami megfertőzte a mai társadalmat s ami nyomorba taszítja az emberiséget. Jobb volt az amíg a fákon lógtunk s a legnagyobb bajunk az ebéd begyűjtése volt... hiányzik nekem ez az életforma, csak ott csüngeni egy kényelmes mangó fán s káricsálni egész nap... a tanulás kipusztítja a kreativitást...
Úgy mennék már haza a kényelmes alma fám árnyékába...

Az élet túléléséhez szükséges egyik tulajdonság a határok nélküli irónia, s én nem szűkölködöm belőle.

Ő

Az a jázmin illatú eső

Tegnap éjszaka esett. Szeretem az esőt, ott ültem a jól megszokott helyemen a terasz szélén s hallgattam az esőt. Mesélt nekem, egy gyönyörű történetet a szerelemről és érzésekről, órákig ott ültem és hallgattam. Szememet lehunytam mélyet szippantottam az éjszakai illatokból, az émelyítő jázmin illatból mi terjengett a levegőben. Szeretem az esőt... megnyugtat de mégis feltölt energiával, új erőt ad az újrakezdéshez. Csak ott ültem és hallgattam az eső cseppek táncát az ereszen, a csatornában, s az odvas körte fa levelein, táncuk csilingelő koppanó apró hangjai elnyomták a város zaját s minden oly tiszta volt s érthető.
Elvarázsolt teljesen, apró csodákat mutatott nekem, amikről el nem hittem volna, hogy létezhetnek.

Lágy szellő hordta hátán a jázmin illatát s terítette szét ott ahol járt. Az éjjeli nyári eső olyan mint egy szerelemtől túlfűtött beteljesedés, egy aktus hol ég és föld találkozik, ahol az eső az aki magáévá teszi a földet, végigsimítsa lágyan elhalmozza apró kis csókokkal, érintésekkel, vagy mohon zúdul rá s mindent akarva eltemeti. Belé hatol átjárja mindenét s eggyé válik vele együtt alkotnak valami csodásat valami felemelőt, a természet egy újabb remekművét. Oh az eső mint ezernyi apró csók bőrömön, vagy milliónyi könny, hogy nem tudom mit tegyek sírjak e vagy nevessek.

Borús éjszaka volt, lassan szemerkélt az eső a tetőre halkan kopogott s csörgedezett tovább a csatornába onnan le szabadesésben csilingelve a járdára.
Aznap éjjel esett, a jázmin bokor virágzott, én ébren álmodtam egy világot.

Bizalmatlanság

Minden megváltozott, nem bízik bennem megtört, s már nem az akit ismertem. Nem félek tőle de néha megrémít a viselkedése, mintha idegen lennék neki. Érzem, hogy eltaszít magától s nem enged magához közel mintha én tehetnék róla, arról ami vele történt. Nem tudom mit tehetnék, próbálok megértő lenni s nem erőltetni semmit, de félek,hogy sosem lesz a régi.

Hiányzik nekem nagyon, de ettől függetlenül éppen úgy szeretem mint annak előtte s talán még jobban is.