Az a jázmin illatú eső

Tegnap éjszaka esett. Szeretem az esőt, ott ültem a jól megszokott helyemen a terasz szélén s hallgattam az esőt. Mesélt nekem, egy gyönyörű történetet a szerelemről és érzésekről, órákig ott ültem és hallgattam. Szememet lehunytam mélyet szippantottam az éjszakai illatokból, az émelyítő jázmin illatból mi terjengett a levegőben. Szeretem az esőt... megnyugtat de mégis feltölt energiával, új erőt ad az újrakezdéshez. Csak ott ültem és hallgattam az eső cseppek táncát az ereszen, a csatornában, s az odvas körte fa levelein, táncuk csilingelő koppanó apró hangjai elnyomták a város zaját s minden oly tiszta volt s érthető.
Elvarázsolt teljesen, apró csodákat mutatott nekem, amikről el nem hittem volna, hogy létezhetnek.

Lágy szellő hordta hátán a jázmin illatát s terítette szét ott ahol járt. Az éjjeli nyári eső olyan mint egy szerelemtől túlfűtött beteljesedés, egy aktus hol ég és föld találkozik, ahol az eső az aki magáévá teszi a földet, végigsimítsa lágyan elhalmozza apró kis csókokkal, érintésekkel, vagy mohon zúdul rá s mindent akarva eltemeti. Belé hatol átjárja mindenét s eggyé válik vele együtt alkotnak valami csodásat valami felemelőt, a természet egy újabb remekművét. Oh az eső mint ezernyi apró csók bőrömön, vagy milliónyi könny, hogy nem tudom mit tegyek sírjak e vagy nevessek.

Borús éjszaka volt, lassan szemerkélt az eső a tetőre halkan kopogott s csörgedezett tovább a csatornába onnan le szabadesésben csilingelve a járdára.
Aznap éjjel esett, a jázmin bokor virágzott, én ébren álmodtam egy világot.