Nem bírtam elszaladni...

Ma voltam szaladni... nem voltam egyedül elgyepáltam Matyit is magammal, ő a kutyám egy ügyes kis fekete német juhász, csak szaladtam és szaladtam. Ki akartam szaladni a világból itt akartam hagyni mindent. Annyi minden üldözött s jött utánam, hogy kifulladásig szaladtam el a főtérig fel a dombra s a poklos patak mellet végig a tudoron... a végén már levegőt sem kaptam de szaladni akartam el, el innen. Lehet rosszul döntöttem lehet ha másként alakulnak a dolgok nem kell menekülnöm magam elől. Ma takarítottam mindent csináltam csak ne kelljen gondolkodnom, próbáltam robot lenni. Még most is fuldoklom, a lég szomj, a szorongató gondolatok elegye szorítják torkom, egyre jobban...

Fáj, pengén táncoltam és leestem, nem tudok tovább hazudni magamnak, s most amikor szükségem lenne valakire aki meghallgat bármerre fordulok süket fülekre találok... akinek elmondanám nem ér rá bár nem tudja mennyire fontos ez nekem, s aki meghallgatná annak meg nem mondhatom el mert sose bocsájtana meg nekem...

Így vergődöm a gondolatok tengerében, mint fuldokló hal a szárazon. Úgy is érzem magam csak tátogok próbálok levegőt venni, felállnék de mintha rám szakadt volna az ég.

Az este más volt... talán a telihold leple alatt varázs történt s amit a pirkadat első kakas szója átokká tett. A mennyországból olyan hamar zuhantam le a pokol legmélyebb bugyraiba, hogy átgondolni sem volt időm az egészet... Angyali éj pokoli hajnallal, milyen ironikus, nem tudom mire emlékeztet jobban ez, vagy Shakespeare-re, vagy a posztmodern, globalizált világ csúfos tréfája. Választék van, csak éld túl a választásod.

Tegnap ültünk a teraszomon is, beszélgettünk sokáig, már hajnalodott, még senkivel nem ültem így ott... nem bánok semmit, csak fáj...

Szaladás közben nem lehet gondolkodni, de a gondolatok elől sem lehet elmenekülni.